2011. július 6., szerda

2.

Ahogy a - szép magyar szóval - gesztáció a vége felé közeledik, úgy hatalmasodik el a kezdő apukán a felismerés: hát igen, a második gyerek egészen más, mint az első. Azt hiszem, e mély értelmű bölcsesség némi kifejtésre szorul.


Hát persze, mondhatná akárki, még jó: a második gyerek nyilvánvalóan más, mint az első. Más személyiség, más jellem, más nem, mit kell ezen magyarázni? Azonban én nem is erről beszélek. Hanem arról az elképesztő, és jobban belegondolva egészen letaglózó különbségről, ami a két gyerek, az ifjú és a még ifjabb hommelette várása, tehát szüleik attitűdje között van.

Mélyen belém égett az az alig négy évvel ezelőtti transzállapot, amiben elsőszülöttünket, az azóta megnőtt, félelmetesen szemtelenné vált ifjú hommelette-et vártuk. A transzállapot előidézője nyilvánvalóan a hónapokig brutális mennyiségben és folyamatosan termelődő adrenalin volt. Két tapasztalatlan szülő, akik addig békésen éltek bele a vakvilágba, egyszer csak fejest ugrottak az ismeretlenbe: abban a negyvenhétnyi szakadatlan zuhanásban, véget nem érő tripben minden mozzanat, minden orvosi vélemény, minden (laikus számára nehezen értelmezhető) laboratóriumi adat, a magzat minden moccanása rettenetes izgalmak okozója volt. Iszonyú energiákkal tanultuk (pontosabban én tanultam, drága lakótársamnak inkább a hormonok és - nagycsaládos lévén - a tapasztalatai diktálták) a szülői szerepeket, minden tanácsnak, megjegyzésnek, figyelmeztetésnek óriási jelentőséget tulajdonítottunk. Akkori, szélsőséges érzelmi és intellektuális állapotunkat és tapasztalatlanságunkat nagyszerűen jellemzi, hogy egy rövid, szerencsére átmeneti időszakban mindketten képesek voltunk azt hinni, hogy például a témába vágó internetes fórumokon bármilyen értelmes és hasznos információt találunk. Jómagam például annyira be voltam szarva, hogy még egy blogot is elkezdtem írni (sőt, elárulhatok egy titkot: a lakótársam is).

Végső soron minden erőfeszítésünk egyvalamire irányult: hogy valamilyen módon úrrá legyünk a pánikon, amit a totálisan ismeretlentől való rettegés gerjesztett. Arra kellett rájönnöm, hogy az összes aggódás, a félelem a fizikai fájdalomtól, a komplikációktól, a fejlődési rendellenességektől és így tovább, voltaképpen erre az egyetlen, ősi alapérzelemre, az ismeretlentől való félelem lovecrafti víziójára vezethető vissza. És akkor még nem is tudtuk, bár a szülés után hamar kiderült, hogy az igazi, nagy ellenség nem is az ismeretlen, hanem mondjuk a minduntalan leszakadni óhajtó köldökcsonk, vagy a drámai kialvatlanság, esetleg az "igény szerinti táplálás" fantázianevű, hónapokig tartó ámokfutás.

Annyi bizonyos, hogy drága lakótársam első várandóssága aggodalommal teli, ám eufórikus időszak volt, aki akar, utánanézhet e blog egykori bejegyzései között. Ehhez képest megdöbbentő a különbség a legifjabb hommelette esetében. Valahogy az egész sokkal kevésbé eufórikus és emelkedett - jómagam például, mivel már nagyjából sejtem, mivel állok szemben, sokkal rezignáltabban veszek tudomásul egy csomó mindent, a már-már menetrendszerű AFP-paráktól kezdve drága lakótársam szülészorvosának egészen hihetetlen munkahelyi manővereiig (ez utóbbiakról majd később, egy másik bejegyzésben). És nem tagadom, sokkal rezignáltabban veszem tudomásul és próbálom kezelni (vagy éppen nem kezelni) a várandósággal óhatatlanul együtt járó, hogy is mondjam... kiszámíthatatlan asszonyi kedélyhullámzásokat.

Ilyesfajta kedélyhullámzásnak, és persze a rezignációnak tudom be drága lakótársamnak egy, az átlagosnál feszültebb hangulatú estén nekem szegezett, meglehetősen éles kérdését: "Drága lakótárs - hangzott a dunaparti csendben -, akarod te egyáltalán ezt a gyereket? Mert eddig nem sok jelét mutattad!"

Meglehetősen nehéz ott helyben értelmes és hiteles választ adni az ilyesfajta kérdésekre. Mert az ember csak hülyén bizonygathatja, hogy "hogy is kérdezhetsz ilyet, drága lakótárs, hát persze, hogy akarom, hogyne akarnám, mégha, úgymond, semmi jelét sem mutatom" - állati meggyőzően hangzik, mi? Az ilyen kérdésekre nincs válasz, viszont van utánuk mély elgondolkodás. És igen, arra kellett rájönnöm, hogy voltaképp tényleg nem mutattam semmi jelét, hogy olyan borzasztóan akarnám a legifjabb hommelette-et. Legalábbis abban az értelemben nem, ahogy az első várandósság alatt, így visszagondolva, meglehetősen intenzíven kimutattam.

Bármilyen cinikusan hangzik, a második gyerek várása, legalábbis amíg a labor- és ultrahang-eredmények megnyugtatóak, inkább rutinművelet, mint eufórikus trip. Nem tudom, hogy lehet-e általánosítani, de azért - már csak önigazolásként is - folytattam pár tapogatózó beszélgetést az ügyben más kétgyerekes apákkal, és általuk némi megerősítést nyertem. Az apák látszólagos közönyében persze óriási szerepet játszik a sokat emlegetett biológiai elcsúszás is, jelesül az, hogy amíg az anya szöveteiben tombolnak a hormonok és méhében tombol a magzat, addig az apáknak egy-két szellemképes UH-felvételen, illetve anyai-hasfalon-keresztüli tenyérberúgáson kívül nem sok fizikai/biológiai kapcsolatuk van a gyermekükkel. Mélyen jellemző, hogy az első gyermek esetében egy ultrahangos vizsgálat volt a relé, ami bekapcsolta az "apaállapotot", addig a második gyermeknél a következő látvány:



Ez nem más, mint ama kórház szülészeti osztályának kávégépe, ahol az ifjú hommelette született, és ahová pár hónapja, egy barátságos januári délelőttön elkísértem egy vizsgálatra lakótársamat. Több mint három éve be sem tettem a lábam ebbe a fantasztikus épületbe, de amint megláttam ezt a semmivel sem összetéveszthető kávéautomatát, számban felidéződött az osztályos kávé felejthetetlen higanyíze (hát igen, nekünk, írói véna nélküli, ká-európai Proust-imitátoroknak, magánbloggereknek tehetség híján csak ez jut mézédes, omlós Madeleine helyett), és végigsöpört rajtam az addig mélyen elnyomott felismerés: bizony, gyerekem lesz, újabb gyerekem!

Nos, sok mindent elárul a második gyermek várásának földhözragadtságáról, hogy egy nyomorult kávéautomata indítja be az apaélményt. És akkor még nem is beszéltünk a legfontosabbról: egykor tényleg rengeteg időnk volt az eufóriára, meg az aggodalommal vegyes tervezgetésre, jelentős mennyiségű vörösborok kettesben történő elfogyasztására, kizárólag a vérszegénység elleni küzdelem és az anyai szervezet vastartalékainak feltöltése céljából, szigorúan orvosi rendelvényre. Ám most van egy apró zavaró tényező, ami némiképp hátráltatja az áhítatos tervezgetést: éppen az akkor tervezgetések célszemélye, egy tündéri, ám annál energikusabb ifjú hommelette, aki nem kifejezetten arról híres, hogy irdatlan mennyiségű szabadidővel ajándékozná meg szüleit.

Egyszóval nagyon más ez a másodikgyerek-várás. Természetesen nem arról van szó, hogy a kezdő apuka kevésbé akarná, ne adj' Isten, kevésbé szeretné hamarosan születendő gyermekét. Nyilvánvalóan ugyanannyira (azaz végetlenül) szeretem majd, mint az ifjú hommelette-et, de azért kell még némi tréning, hogy megemésszem azt a nem mindennapi tapasztalatot, hogy a legkevésbé sem ugyanúgy. És ez a tapasztalat még az ismeretlentől való félelemnél is különösebb élmény.

6 megjegyzés:

  1. Ez abszolute igy van, es a szuleteskor sem tunik el varazsutesre az aszimmetria.

    "(sőt, elárulhatok egy titkot: a lakótársam is)" - errol irjon valamelyikotok maganlevelben...

    VálaszTörlés
  2. nemhogy nem tunik el az asszimetria, hanem meg erosodik, mivel a mar nem kezdo apukara harul az idosebb omlett karbantartasa amig anya a kisebbikkel foglalkozik es osszeszedi magat, igy sokkal kevesebb ideje marad a kapcsolat kiepitesere az uj jovevennyel

    VálaszTörlés
  3. jaj, jaj jaj!
    szegény második gyermek. (én is az vagyok.)

    sőt, valamilyen értelemben az épp csak gőgicsélő első gyerekem is második gyerek. röviddel előtte szültünk egy szervezetet/hivatást - az elsőszülöttség a vállalatot illeti meg. apuka most őt gondozza, és alig néz a 'másodszülött' irányába. mi is folytatunk hasonló esti beszélgetéseket. (legutóbb épp tegnap éjjel.)

    azt hiszem, hogy ha lassan is jön meg magától az eufória, azért lehet segíteni, dolgozni rajta, hogy megérkezzen, pusztán időrászánással. persze, tudom, nincs semmi idő az első gyerek miatt... akkor is. legalábbis én ezt várnám. (talán visszamenőleg, a saját apámtól is.)

    VálaszTörlés
  4. tudom, hogy nem kapcsolódik a poszthoz, nincs még gyerekem, ráadásul elsőszülött is vagyok de HURRÁ HURRÁ. imádom olvasni!

    VálaszTörlés
  5. Anyaként is pontosan értem miről írsz. Egész más volt a második várása. Az igazi döbbenet majd akkor ér, amikor megszületik és az is más, nincs idő pl. csak úgy nézegetni ahogy alszik. Csak aludna már, hogy az elsővel fele annyit tudj foglalkozni, mint a kicsi előtt...
    Kíváncsi vagyok nektek hogyan megy majd. Nekem két hónap után is nehezen és még nem látom milyen lesz, ha véget ér az eszik-alszik időszak...

    VálaszTörlés
  6. "Aszimmetrikus"! De jó kis szó, pont ezt kerestem!

    VálaszTörlés