A nagy hozzátáplálás-poszt, 1. rész

A nagy hozzátáplálás-poszt - mint ahogy minden reggel a mi lakótársi közösségünkben - először is mélyen átélt hálaadó imával kezdődik: köszönjük, Uram, hogy adtál nekünk anyatejet és méhünk gyümölcsét fél évig kizárólag anyatejjel táplálhattuk. (A többes szám természetesen egyedül az anyát fedi, de ha a kezdő apuka a szoptatásból ki is maradt, a hálálkodásból nem akar.) Persze az anyatejet nem az Úrnak köszönhetjük, hanem drága lakótársamnak. Annyit már a kezdő apuka is tisztán lát, hogy ez az anyatej-dolog mennyire sokváltozós és kiszámíthatatlan, hogy a bőséges hozamnak mennyi kerékkötője van a genetikától az idegeskedésen és a fáradtságon át a táplálkozásig, a gyermekkel való összhangtól a jól elsajátított technikáig - szóval a szoptatás és az elegendő anyatej előállítása leginkább a meteorológiai modellekhez vagy az univerzum keletkezésének elméleteihez (esetleg a kezdő apuka Fichte emlőin [!] edzett képzavaros körmondataihoz) hasonlatos bonyolultságú ügy. Szóval az ember már-már arra jut, hogy (néhány deci anyukába diktált jóféle pilsenin túl) semmiféle befolyással nem bír a tejtermelés alakítására, így aztán marad a Teremtőhöz való fohászkodás. Imáink meghallgattattak, anyatej volt és van (nagyjából) dögivel, úgyhogy mi most azzal foglalkozunk, hogy az elmúlt másfél hónap alatt milyen tapasztalatokat szűrtünk le a kiegészítő kajákból, egyszóval: a hozzátáplálásból.

Mert bármennyire is hálákodunk, hogy micsoda szerencsénk volt a szoptatással, meg bármennyire is nyomja a WHO, hogy a csecsemő féléves koráig kizárólag anyatejet kapjon, az expertek egybehangzó véleménye szerint a hozzátáplálást a hatodik hónap után meg kell kezdeni, aminek elsősorban az a furcsa tény az oka, hogy enélkül az újszülött szervezetéből szép lassan elfogyna a vas. Az anyatej sok csodás tulajdonsága melletti egyetlen hátránya, hogy nem képes pótolni a vas hiányát, ugyanakkor a kisded szervezete már elég érett arra, hogy bizonyos ételeket befogadjon és megemésszen. A hangsúly természetesen, mint arra lakótársi közösségünk elég hamar ráébredt, a bizonyos ételeken van.

Annyit már a kezső apuka is lát, hogy a hozzátáplálás az az issue, ami körül a legtöbb indulat örvénylik (a másik téma az otthonszülés, de ez a probléma rég nem foglalkoztat minket). A frotvonalak merevebbek és kacskaringósabbak, mint az északolasz arcvonal az I. világháborúban: "mi is felnőttünk"-érvelésű nagymamák, táplálkozási tanácsadók, tésztapártiak és "negyedes tej"-rajongók, homeopaták, biofasiszták, testpolitikusok, cukrosvizesek, csipszropogtatók, holisztikusok, allergia-szakértők, bébiételgyárak marketingkommandói, dietetikusok, laktózérzékenységgel riogatók, tápszerezőket-lenézők, örökkészoptatók és egyéb kompromisszumképtelen alakulatok tarkítják a hozzátáplálás-viták karneváli panoptikumát.

A drámai hangvételű vitákat lényegében egy dolog határozza meg: résztvevőik általában olyasmiről vitatkoznak, amit marha nehéz igazolni és verifikálni. A most elkezdett és most elcseszett hozzátáplálás káros hatásai tulajdonképpen csak tíz-tizenöt év múlva válnak nyilvánvalóvá, és akkor sem lehetünk biztosak az okokban. Ki a fene emlékszik majd arra, hogy a gyerek 2028-ban azért lett allergiás, mert a pekingi olimpia éveben, négyhónaposan kivivel tömtük a fejét? Ki állapítaná meg, hogy akkor majd azért lesz terepszínű a szuvas fogsora, mert csecsemőkorában finom cukros teában ázott az állkapcsa egész éjjel? Ilyenkor nincs más megoldás, mint fittyet hányni a zagyva vitákra a saját fejünk után menni.

Mi a magunk részéről úgy döntöttünk, hogy egy szem csodás védőnőnkön kívül kizárólag a józan eszünkre hallgatunk, illetve megfogadunk néhány praktikus apróságot. A kezdő apuka a drága lakótárs hathatós közreműködésével felállított néhány alapelvet, és ezeket (és csak ezeket!) komolyan véve aránylag könnyedén vehettük az első akadályokat. Hosszas disputa, éjszakákba nyúló sakkozgatás, szakirodalmi tájékozódás, védőnői oktatómunka és autodidakta élelmiszertudományi gyorstalpaló után összeraktunk egy táblázatot, ami azt taglalja, hogy melyik ételt mikor lehet először adni, és ami azóta konyhánk főhelyén díszeleg (az érdeklődők innen letölthetik), alapjaiban meghatározva hozzátáplálási stratégiánkat. E stratégia legfontosabb alapelvei a következők:

1) A megfelelő időzítés. A hozzátáplálás egyik nagy titka, hogy a különböző ételeket csak akkor és olyan formában szabad bevezetni, amikor és amilyenben a gyermeki szervezet már elég érett arra. A érettség fogalma körül meglehetős káosz uralkodik táplálkozásfronton: ez annak köszönhető, hogy szinte minden ételtípus más hatást gyakorol a gyermeki szervezetre. Mindegyik közös jellemzője, hogy káros hatását akkor fejti ki, ha túl korán találkozik vele a kisded. De ez a hatás rengetegféle lehet. Bizonyos kaják (mint például az "aprómagvas gyümölcsök", mint a kivi, a málna, a szeder) allergizálnak, azaz gyulladással járó túlzott immunológiai válaszreakciót váltanak ki. Más ételek (tehéntej, liszt) érzékenységet okoznak: ez általában akkor fordul elő, ha az emésztőrendszer még nem választja ki a megfelelő enzimet. Megint más ételek mérgezést okozhatnak: tipikus példája ennek a méz, vagy a fincsa házikolbász, ami az egyik leggyilkosabb kór, a botulizmus baktériumspóráit rejtheti. A mérgezés alesete a rommá vegy- és tartósítószerezett élelmiszerek sora, ideértve az irreálisan csilli-villi déligyümölcsöket például. Megint más ételek, de még inkább az elcseszett fűszerezés (no meg a sózás-cukrozás) egyszerűen rossz táplálkozási szokásokat alakítanak ki. Ez kapásból öt különböző hatás, amiket a fent leírt panoptikum ágáló figurái elegáns nagyvonalúsággal zagyválnak össze.

A hozzátáplálás lényegében józan belátáson alapuló tilalomfák sora - vagy még inkább megfordítva: egy fantasztikus új világ, a jobbnál-jobb ételek nagyszabású univerzumának felfedezése. Itt nincs miért sietni. Minden új ételnek meg kell adni a módját, időt kell adni a gyermeknek, hogy megismerkedjen azokkal, hogy felfedezzen, hogy válasszon, hogy elsajátítson. Tök fölösleges héthónaposan esetleg allergizáló mogyoróval terrorizálni, amikor annyi minden más várakozik a listán: mosolygós gyümölcsök, izgalmas zöldségek, elegáns, rózsaszín csirkemellek, komolykodón bólogató petrezselyemcsokrok és hasonló csodák.

2) Visszafogott puritanizmussal párosuló végtelen türelem. Ez inkább etetéstechnikai alapelv: a bevezetendő ételek nagy része - leszámítva néhány szerencsés kézzel kiválasztott mézédes barackot vagy méregdrága meggyet - ugyanis valósággal sokkolja az utódot. Logikus, hogy az újszülött evolúciósan az édeset preferálja, hiszen az anyatej is ilyen ízű. Ez utóbbihoz képest minden más szinte elviselhetetlenül savanyú, keserű vagy íztelen. Valóban tiszteletre méltó mértéktartás kell ahhoz, hogy utódunk első néhány kanál utáni elképesztő arckifejezését látva ne porcukrozzuk meg azonnal az almapürét. Ám ha mégis győzedelmeskedik a puritanizmus, és ragaszkodunk ahhoz, hogy ne ízesítsük irreálissá a természetes összhangokat, akkor óhatatlanul a türelem nemes erényét kell gyakorolnunk. Kisdedünk ugyanis az első időszakban (sőt, majdhogynem minden frissen bevezetett étel után) hajlamos lesz elegánsan az ölünkbe köpni az ismeretlen étkeket. Bizony, időt kell hagyni neki, hogy nagyszabású trükköket, órákig tartó rimánkodást, két-háromnapos szünet utáni újrakezdést követően végre jóízűen befalja az elé tett gasztronómiai csúcsmodellt.

Ezen a ponton el kell árulnom, hogy az első pár etetés során majdnem megbolondultam. Úgy éreztem, hogy ennél nincs unalmasabb és pokolibb eleme a gyermek ellátásának. Háromnegyed óráig ülni az etetőszék előtt, egy láthatóan teljesen katatón kisdeddel, aki minden harmadik kanál pépet kiveri a kezemből, a köztes kanalak tartalmát meg magabiztosan szétkeni a képén, illetve ötméteres körzetben minden szóba jöhető felületen, beleértve méregdrága Tatuum-ingeimet... Egyértelmű volt, hogy ez eddigi életutam durva megcsúfolása. Hát itt végzem, sok-sok év művészettörténeti-filozófiai-filmelméleti tanulmányai, egyetemi oktatómunkája, felsővezetői tevékenysége, kreatív erőfeszítései, kampánytervei, kötetei és esszéi után, hogy répapürében ázó ruházattal hanyatlok alá a konyhakőre, és az unalom addig markolja mellkasomat, amíg bordáim végleg halálos szorításba nem ölelik megálló szívemet... Aztán ráleltem a gyermeketetés ízére, ahogy a gyermek is az ételére, és azóta többé-kevésbé boldog összhangban bohóckodjuk végig a táplálkozás embert-gyermeket próbáló folyamatát.

3) Lehetőleg idénykaját, és lehetőleg házikosztot. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy majdnem-Skorpió, de aztán mégis Nyilas gyermekünk pont a csodás magyar nyár elején ért hozzátáplálós korba, amikor a piacokat elárasztja "Európa éléskamrájának" (khm...) minden adománya...

Na, most már nagyon álmos a kezdő apuka, úgyhogy ezzel a kis idénykaja-cliffhangerrel be is fejezi a nagy hozzátáplálás-poszt első részét. Folytatás a következő napok valamelyikén, sok-sok okossággal, alapelvvel, nagyszerű, fényképekkel illusztrált receptekkel, főzőzenével, részletes napirenddel és rengeteg mellékvágánnyal.

A nagy hozzátáplálás-poszt, 2. rész
A nagy hozzátáplálás-poszt, 3. rész