Siralmas

Az elmúlt hét a családi epidémia jegyében telt az újlaki haciendán. Bár a "Ki viseli az influenzás tüneteket a legszánalmasabban?"-háziversenyt egyértelműen apuka nyerte (orrhosszal, hehe, ha valaki érti e végtelenül szellemes cyranói öniróniát), a lényeg mégiscsak az ifjú hommelette lakótársi mércével mérve drámai hosszúságúra nyúló betegsége volt. Egy hét szörcsögés, nyűglődés, gyógyszeres kezelés, ápolás és lábadozás, jelentős mennyiségű gyógyászati tapasztalattal. Mindez lapozás után.

Tulajdonképpen nem nagyon van okunk panaszra, hiszen mégiscsak egy makkegészséges utóddal áldott meg minket a sors (leszámítva persze az itt taglalt fejlődési rendellenességet). Eddigi betegségei inkább csak arra voltak jók, hogy lakótársi kettősünk átessen a tűzkeresztségen, és elsajátítson néhány mesterfogást arra az esetre, ha valóban komolyra fordulna a helyzet. Immár mindketten készségszinten kezeljük az orrszívót, professzionálisan zsonglőrködünk a Nurofenes fecskendővel, végbélben végzett lázmérés során mozdulatlanul tartott gyermek szórakoztatásában pedig verhetetlenek vagyunk. Most nem is ezekről lesz szó, hiszen e nagyszerű tevékenységeket részletesen taglaltam egy korábbi posztban.

Az elmúlt héten a helyzet, ha igazán komolyra nem is fordult, de mindenképpen fokozódott. Az ifjú hommelette rejtélyes eredetű orrfolyással indított, ami éjszakánként hiénaszerű, ugatós köhögéssé, nappali hőemelkedéssé fokozódott, majd általános bágyadtságba csapott át, végül, a hét második felében lényegében elviselhetetlen nyűgősséggé fajult. A klasszikus nátha-tünetekhez rettenetes kiütések társultak, utódunk ülepe a vérzésig kisebesedett, végtelenül szemtelen képe pedig kéthónapos kori smirgliszerű tejkiütéseit idézte. Mindent összevetve: végtelenül szánalomra méltó volt.



(Arra azért volt esze, hogy fotózás közben együttérzésünkre apellálva mutasson takonypócságtól kisebesedett orrcimpájára.)

Nem véletlenül használom a takonypócság kifejezést. Ugyanis - amennyire kezdőapukai tapasztalataimból leszűrhetem - a fent leírt tünetegyüttesnek nem létezik egzaktabb összefoglaló elnevezése. Ugyanis az egyik legfontosabb tanulság, amit tízhónapos aktív szülői tevékenységünk során levontunk, hogy hiába visszük akár naponta orvoshoz az egyszülöttet, értelmes választ nem kapunk a kérdéseinkre.

Lehetséges, hogy a tudatlan laikusok naivitása azt gondolni, hogy ha egy betegséget megnevezünk, akkor már félig le is győztük. Hiába, a kezdő apuka puha tudományokon nevelkedett bölcsész, aki egy időben nem átallott belekontárkodni a nyelvészet és az ismeretelmélet rejtelmeibe. És arrafelé, az egyetlen zűrös Feyerabenden kívül valahogy mindenki azt mondja, hogy a megnevezésnek hatalma van, a világ feletti uralom kifejezésére szolgál. Persze előfordulhat, hogy a magyar orvosi egyetemen rendkívül progresszív módon már anarchista ismeretelméletet oktatnak, és ennek köszönhető, hogy az elmúlt tíz hónap során lényegében egyetlen orvostól sem hallottunk olyasmit, hogy ennek a gyereknek, ezen tünetek alapján ez és ez a baja. Én a magam részéről akkor adtam fel a reményt, hogy bármiféle konkrétumot megtudok, amikor egy félórás orvoslátogatás során elkövettem azt a hibát, hogy megpróbáltam nyílt színvallásra kényszeríteni a doktornőt. "A nyálkahártya vírusos irritációja"- volt a következetes válasz, amellyel - hozzáteszem, zseniális taktikával - minduntalan kisiklott kérdéseim elől. A nyálkahártyáé, még jó, ezt a vak is látja egy taknyos kölykön. Hogy vírusos, ez színtiszta bullshit volt, ennek megállapításához laborra lett volna szükség. Irritáció, még jó, hogy az, ha nem az lenne, nem mennénk orvoshoz. Úgyhogy hamarjában levontam a megfelelő következtetéseket:

1) a gyerekorvosoknak általában fogalmuk sincs, milyen betegséggel küzd a gyerek (helyzetük kissé hasonlít az állatorvosokéra: ha a páciens megmondaná, mi a baja, akkor nyilvánvalóan tudnák, de így...). Ezért aztán elsősorban a tünetekre koncentrálnak, és azokat próbálják kezelni. Persze van nekik holisztikus gyógyszerük, nevezetesen az antibiotikumok garmadája, de sajnos a korszellem nem teszi lehetővé, hogy egy csecsemőt ilyesmikkel tömjünk, főleg ha már megállapítottuk, hogy vírusos megbetegedésről van szó;

2) a gyerekorvosok pontosan tudják, hogy mi a gyerek baja, de az egyetemi orvosetika-órákon beléjük verték, hogy semmilyen körülmények között ne közöljék a szülővel. Egyrészt ugye fennáll a félrediagnosztizálás lehetősége, ami komoly perekhez vezethetne ("de hát a doktor úr azt mondta, hogy náthás, közben koponyatörése van"), másrészt ha megnevezik a betegséget, akkor felelőtlenül esélyt adnak a szülőnek, hogy esetleg utánanézzen a lehetséges gyógymódoknak.

Úgyhogy marad a tünetek leírása, amiket a szülő egyébként is lát (na jó, elismerem, a fonendoszkóp némi helyzeti előnyhöz juttatja az orvost), illetve a gyógyszerismereti többlet, amit csak az orvos szerezhet meg, hiszen őt látogatják a behízelgő modorú brendmenedzserek. A végeredmény: egy nagy csokor recept, külön-külön mindegyik valami tünetre, a taknyolástól a lázon át a kiütésig, a betegséget magát meg majd csak legyőzi az apró páciens.

A kezdő apukának meg anyukának ottmarad egy teljesen deprimált utód, aki a nyolc különböző gyógyszer mindegyikének beadásakor hisztérikus rohamban tör ki (egyedüli kivétel természetesen a Nurofen - ennél az ifjú hommelette a függésnek már oly fokára jutott, hogy súlyos junkie-ként lényegében magának adja be), és a közbülső időszakokban idegőrlő módon siránkozik. Egész nap bágyadt, de aludni nem akar. Egész nap éhes, de enni nem akar. Folyton szomjas, de egy kortyot sem fogad el. Persze, a szülői szeretet végtelen, de amikor a kezdő apuka gyulladástól feszülő torokkal, szétrobbanni készülő homlokkal, parázsló szemgolyókkal próbálja lefogni takonytól csúszós, fickándozó és vörös fejjel üvöltő elsőszülöttjét, hogy a hasonló állapotban lévő kezdő anyuka kiporszívózhassa az orrát, akkor bizony úgy érzi, hogy e nagy, már-már vallásos szeretetnek is vannak határai. És amikor a rítus végén - perverz mozzanat - tettetett jópofasággal bátorítón megtapsolják gyermeküket, hogy milyen hősiesen viselte a kínzatást, ő meg büszke örömmel vigyorog át a könnyein... Na, akkor apuka azon kapja magát, hogy arra gondol, hogy nehogy ezt is elrontsák, és a gyerek a végén még mazochista módon élvezze a fájdalmat - na, ez már tényleg a vég.