Védőnőblog

Korábban - néhány megjegyzés erejéig - említettem már egykori csodás védőnőnket, aki nélkül ifjú hommelette-ünk mára valószínűleg elhanyagolt, rosszul táplált, félrenevelt, kiegyensúlyozatlan kis vadember lenne, mi magunk pedig bizonytalan, frusztrált és szomorú kudarctörténetet író szülők. Az biztos, hogy konkrét gyerekgondozási kérdésekben - lakótársam professzionalista édesanyja után - tőle kaptuk a legtöbb hasznos és megfogadásra érdemes tanácsot. Méltatlanul keveset említettük őt e blogban, itt az ideje, hogy bepótoljuk az elmaradást.

Rövid és viharos szülői pályafutásunk során több védőnőt is elhasználtunk, most éppen (a szülészeti osztályost is beleértve, aki egyébként egyetlen dolgot javasolt, de ez bizonyult mind közül a leghasznosabbnak, ám erről majd máskor) a negyediket koptatjuk, és anélkül, hogy a többieket megbántanám, ki kell jelentenem, hogy a szóban forgó ifjú hölgy volt és marad a védőnőnk. Tulajdonképpen nem is annyira a tanácsai miatt: aránylag idős, aránylag tudatos, aránylag tájékozott, de legalábbis tájékozódó, ha úgy tetszik, önfejű szülőkként inkább a megerősítést vártuk tőle, semmint az iránymutatást. Sokkal inkább az attitűdje miatt. Fantasztikus érzékkel épített ki egy szempillantás alatt egyfajta bizalmi viszonyt drága lakótársammal, aminek két alappillére volt: az egyenrangúság és az őszinteség.

Soha egy pillanatig sem volt kioktató, lekezelő vagy türelmetlen. Őszintén érdeklődő volt, de sosem tolakodó. Barátságos volt, de sosem túlzottan, erőszakosan és hiteltelenül kedveskedő. Sosem erőltett ránk ideológiákat (azt hiszem, ezt tűrtük volna a legkevésbé), tanácsai mindig racionálisak, józanok és kézenfekvőek voltak. Nem támasztott irreális elvárásokat, de nem volt nemtörődöm sem. Elnéző mosollyal hallgatta bizonyára rém fárasztó büszkélkedésünket a gyerekkel - gondolom, naponta tucatjával hallott hasonló történeteket altatásról, fürdetésről, szoptatásról, hozzátáplálásról, megfordulásról, felülésről és hasonlókról. Mert kritikus lenni - valószínűleg ez a legnehezebb az egészben: betérni a kialvatlan, holtfáradt, elvakult és türelmetlen, minden oldalról nyomás alatt álló kisgyerekes szülők oroszlánbarlangjába, és ott jól megkritizálni a rutint.

És mindenekelőtt, a két dolog, amit én a legjobban bírtam benne: őszinte volt és sallangmentes, egy percig sem titkolta, hogy ő nem csak segít, hanem bizony ellenőriz is; illetve józanul és kellő humorral volt gyakorlatias, egy percig sem áltatott minket azzal, hogy ez az egész valami könnyű dolog, ne adj' Isten, valami csoda lenne. Nem dimenzionálta túl a dolgokat, de nem is becsülte alá a problémákat. Mindig pontosan annyit és úgy mondott, amennyire és ahogy szükség volt: "Nem vagytok hülyék, a gyerek sem az, mindent meg tudtok oldani, bár sosem könnyű" - körülbelül ez sugárzott minden mondatából, és az adott helyzetben pontosan erre volt szükségünk.

Nem tudom, hogy ez valami különleges ritkaság-e. Lakótársi kettősünknek mindenesetre nagyon sokat számított, hogy bízhattunk a védőnőnkben (nem annyit, de majdnem annyit, mint az, hogy bízhattunk a szülészorvosban). A mi védőnőnk meggyőzött például arról, hogy az országos védőnői szolgálat igenis fontos és hasznos dolog, és szomorúan hallgatom-olvasom a történeteket a nem szívesen látott védőnőkről.

Önző szomorúsággal tudtuk meg, hogy várandós (persze önzetlen örömöt tettettünk), ami nyilvánvalóan azt jelentette, hogy elválnak útjaink. Majd' egy éve nem is hallottunk felőle, pedig nem tétlenkedett. Most egy nyolchónapos kislány láthatóan igen boldog édesanyja, és nem mellékesen pár héttel ezelőtt elindította tanácsadó blogját, amit most örömmel tárok a nagyközönség elé: ez a Védőnőblog, ami ha csak fele olyan profi lesz, mint ő volt a praxisban, akkor már az ország egyik legjobb tanácsadó blogjára van kilátás.

Mindezek után már csak egyetlen kínzó kérdés feszíti a kezdő apukát: vajon a kisgyerekes védőnőhöz is jár védőnő?