Bölcsődemóka 04.

Kezdő és mérhetetlenül tapasztalatlan szülőként gyermekünk huszonkéthónapos korára kellett rádöbbennünk, hogy - mindenfajta álkrízis ellenére - micsoda áldott és harmonikus burokban tengettük eddig az életünket. A négyfal-játszótér-gyerekorvosi rendelő védett háromszögében nem igazán akadt konfliktusunk a külvilággal. Békésen nevelgettük az ifjú hommelette-et, stabil szokásrendszerrel, kompromisszumok nélkül, és bizonyos jelek (egy kiegyensúlyozott, egészségesnek tűnő, aránylag kezelhető gyermek) arra mutattak, hogy önteltség nélkül állíthatjuk: nem is olyan rosszul. Na, ennek a kompromisszummentes lakótárs-idillnek vége, a bölcsődével kapcsolatos ostoba konfliktusok hamar földig rombolták illúzióinkat.

A vidám és végtelenül kacskaringózó előjáték sagáját emitt lehet végigkövetni. A folytatás annál kínosabbra sikerült. Amikor elkezdtük ezt az egészet, és kiderült, hogy az "ingyenes" önkormányzati bölcsőde helyett voltaképp piaci szolgáltatást kényszerülünk igénybe venni, a kezdő apuka megpróbálta röviden összegezni, hogy szülőként milyen elvárásokat is fogalmazhatunk meg egy fizetős bölcsődével szemben. (Ilyen elvárásokat egy ingyenes intézménnyel szemben nem lett volna értelme megfogalmazni, hiszen ajándék lónak nem nézzük a fogát.) Nos:

1) Az ifjú hommelette érezze jól magát; ez volt a legelső, legfontosabb, ugyanakkor legkönnyebben teljesíthető feltétel. Legkönnyebben teljesíthető, ugyanis az ifjú hommelette lényegében bárhol (horribile dictu még egy plafonig csempézett orvosi váróteremben is!) jól érzi magát, ha rendelkezésre áll egy 60 cm-nél hosszabb csúszda, és van kihuzigálni való fiók.

2) A felügyelet legyen kompetens; ez alatt természetesen nem azt értem, hogy a nevelő cambridge-i végzettséget igazoló piros pöcsétes papírt lobogtasson. Sokkal inkább azt, hogy eddigi - nem éppen rövid - életemben felgyűlt minden emberismereti tapasztalatomat mozgósítva azt vizslattam, hogy az adott nevelő miképpen viselkedik a gyerekekkel, mindenekelőtt az ifjú hommelette-tel. Egy-egy önkéntelen mozdulat, szó, gesztus, hangsúly nagyon sokat elárul. A kiszemelt családi napköziben például egyetlen mozzanat győzött meg azonnal arról, hogy itt jó kezekben lesz a kis omlettke: amikor első ottjártunkkor ifjú utódunk a rá jellemző pofátlansággal fixírozta a napközi vezetőjének szintén odajáró, és lelkesen motorozó négyévesforma fiát, ő természetes kedvességgel és magától értetődő önzetlenséggel szállt le motorjáról, hogy felsegítse rá omlettünket. "Na - gondoltam magamban -, akinek ilyen jól nevelt fia van, arra nyugodtan rábízhatjuk gyermekünket!" A kompetencia az én elfogult apai szememben nem elsősorban szakértelem, nem is feltétlenül szeretet, hanem a számomra legfontosabb nevelői-gondozói tulajdonság: egyfajta gyerekre való hangoltság.

3) Hasonló korú gyermekek közt legyen; ennek igazából semmiféle tudatos vagy szakmai érvvel alátámasztható alapja sincs. Egyszerűen ezt érzem a harmadik legfontosabb dolognak: intuitíve úgy gondolom, hogy egy két év körüli gyermek csak a közvetlen kortársai között teljesedhet ki igazán, köztük találhatja meg a partnereit, velük játszhatja azt a speciális "húzd meg-ereszd meg" játékot, amit még szüleivel sem igazán. Ebben a testileg és mentálisan közel egyenrangú kortársakkal vívott alárendelődés-dominancia játékban nyílhat rá igazán a másikra, a többiekre. Ha túl nagy korkülönbségek vannak egy csoportban, a finom egyensúly valószínűleg felborul, a gyermek vagy folyamatosan domináns, vagy folyamatosan alárendelt lesz, és mindkét szerep erősen korlátoz.

4) Legyen a bölcsőde aránylag könnyen elérhető helyen; megmondom őszintén, semmi sem dühít jobban, mint az értelmetlen utazgatásra elfecsérelt idő. Legalább annyira idegesít, mint az alvásra elpazarolt órák, de hát az evolúció hatalmával, a főemlősök rettenetes mennyiségű alvást követelő regenerációs igényével szemben tehetetlen vagyok. De ahol lehet, igyekszem kompenzálni, és semmiképp nem óhajtjuk kitenni az ifjú hommelette-et a napi másfél-kétórányi értelmetlen közlekedés kényszerének, amikor azt az időt sokkal értelmesebb és szórakoztatóbb módon is el lehet tölteni, például végtelen mászókázásokkal. Mennyivel jobb is az, mint hülye buszokon, vagy ami még szörnyűbb, hülye gyerekülésekbe beszíjazva üldögélni a gigantikus nagyvárosi dugókban.

5) Legyen kellemes a környezet; mondjuk ha a felügyelet kompetens, akkor nagy valószínűséggel ez a feltétel is teljesül. Az ideális természetesen a nagy kert, a sok gyerekrajz, az egymásra halmozott rusztikus perzsák és a kulturáltan festett falak kombinációja, de az is megteszi, ha az enteriőr lényegében egy fedett játszóteret idéz.

6) Legyen kifizethető; ez a feltétel már valóban az utolsó szempontok egyikévé silányult, mert hamar beláttuk, hogy a magánbölcsődék/családi napközik kereslet-kínálat viszonyait nyilvánvalóan teljességgel irreális és irracionális piaci farkastörvények "szabályozzák", pontosabban kaotizálják. Ilyen értelemben a bölcsődeipar egyenes folytatása a terhesbiznisz itt és itt elemzett fenoménjának, amennyiben az érzelmileg mélyen involvált szülők anyagi szempontból tökéletesen irracionális döntéseket hoznak gyermekük érdekében.

7) Legyen normális, ehető és értelmes kaja; mivel tudtuk, hogy - amúgy igazán nem elborult - igényeinket ezen a területen amúgy sem fogja egyetlen intézmény sem kielégíteni (például a margarint személy szerint különös kegyetlenséggel kiagyalt emberiségellenes bűntettnek ítélem), ezért aztán ez került az utolsó helyre. Eddigi bölcsődei túráink során tulajdonképpen egyetlen aranyszabályt tudtam megfogalmazni: hogy a 7-es és a 6-os pontok a priori kizárják egymást.

Nagyjából arra jutottam, hogy ha a hétből az első három-négy pont maradéktalanul megvalósul, akkor elégedettek lehetünk. És csodák csodájára június végefelé meg is leltük az ideálisnak tűnő helyet, ami szinte mind a hét pontot hozta. A szeptemberi indulásra felkészülve háromszor-négyszer bejártunk e csendes belbudai házban lévő lakásból kialakított családi napközibe. A napközit működtető kétgyerekes hölgy szimpatikus volt, pont úgy szólt a gyermekhez, ahogy "Lakótársak kedvében járó óvónénik" című háromkötetes monográfia leírja. Az ifjú hommelette természetesen azonnal otthonosan érezte magát, a kezdő apukának pont útba esett a munkahelye felé, körülbelül három sarokra volt az omletti nagyszülők lakásától, az étel normális, az ára elfogadható... Egyetlen aprócska makula szennyezte a tökéletes idillt: hogy a legfiatalabb gyermek is majdnem négyéves volt.

A kedves hölgy azonban eloszlatta aggodalmunkat: igen, éppen most bővülnek; igen, éppen szeptemberben terveznek kiscsoportot indítani, amiben két év körüli gyerekek lesznek; igen, az egyetlen probléma a helyiség, de már a házban is tárgyalnak egy lakásról, és egyébként is, az utca tele van kiadó lakásokkal, úgyhogy nem lesz itt semmi probléma. Annyira szimpatikus volt a hely, annyira meggyőző a hölgy és annyira vonzó a csillagok szerencsés együttállása, hogy a kezdő apukában pillanatok alatt elszunnyadt veleszületett, gonosz, reklámszakmán és showbizniszen edződött gyanakvása. Még akkor sem fogott gyanút, amikor augusztus elején újra bement, hogy befizesse az előleget, és változatlan állapotokat talált.

A hideg zuhany egy szép szeptember elsejei kedden érte lakótársi kommandónkat. Mondjuk akkor már kezdett felbaszódni az agyam, amikor az egy hónappal korábban megbeszélt augusztus 31-i, hétfői kezdésről tök véletlenül, előző csütörtökön derült ki, hogy egy nappal később van. Ha nem hívom fel őket egy rendkívüli fontosságú fogkefe-kérdéssel, akkor bizony nem szóltak volna. Hogy a dolog még bonyolultabb legyen, ifjú utódunk pont ezt a hétvégét választotta egy nagyszabású, magas lázzal járó betegség összeszedésére, ezért aztán kedden csak két ivarérett, felnőtt lakótárs tette tiszteletét a napköziben, hogy legalább magukat beszoktassák.

Na ekkor, tehát az első napon derült ki, hogy a kiscsoport egyelőre egyáltalán nem indul. Másik lakás sincs még, ezért az ifjú hommelette csoportját két hatéves, pár négyéves és néhány két és fél-hároméves gyermek alkotja, ami annyit jelent, hogy a legfiatalabb is minimum háromnegyed évvel idősebb, mint a mi omlettünk. Kisgyerekes szülők talán tudhatják, hogy ez mit jelent. Valószínűleg nem nagyon kell ecsetelnem, hogy milyen fejlődési szakadék választ el egy huszonkéthónapost egy harminchónapostól, a hatévesekről nem is beszélve. Mindez azt jelentette, hogy pont az veszik el, ami számunkra a lényeg, hogy a kedves hommelette nagyjából azonos korúak között sajátítsa el a társasági élet nemes mesterségét. Számára nyilvánvalóan nincs közös játék, teljesen más a tempója, az érdeklődése, a kommunikációja, a társas viszonyrendszere, egyszóval az egész világa. Szép terveink nyomban romba dőltek.

Mindemellé járult még egy furcsa "félreértés" is - a nevelő hölgy ugyanis visszafogott értetlenkedésemre azt mondta, hogy ők sosem ígértek olyasmit, hogy szeptembertől elindul a kiscsoport. Ezt nagyon furcsállottam, hiszen nekünk alapvető fontosságú volt a kiscsoport, tehát többször is rákérdeztünk. Lehet, hogy valóban félreértés volt, de akkor viszont az nem szerencsés, hogy egy várhatóan többéves együttműködés egy ilyen súlyos félreértéssel indul. Alapvetően rendült meg a bizalmam, ami egyilyesfajta, alapvetően a bizalomra épülő kooperáció esetében bizony helyrehozhatatlan.

Úgyhogy nem volt más választásunk, kihasználva omlettkénk betegségét, gyorsan visszamondtuk a tökéletes családi napközit, és drága lakótársam a következő két napot bölcsődevadászattal töltötte. A megoldás - ennyit elárulhatok - tökéletesen kézenfekvő volt, és végig az orrunk előtt hevert, de mindez egy másik poszt témája. Ez a bejegyzés egy csúfos kudarcról szólt, egy jókora pofonról, amit minden önhitt, elbizakodott és gyanakvását elaltató szülő megérdemel.