Hiba, hiba, hiba

Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy életünket hetek óta egyetlen probléma, a bölcsődekérdés uralja. Ez semmi mást nem jelent, mint azt, hogy voltaképpen minden rendben van. Minden megy a maga útján, a gyerek nő, mint az államadósság, lakótársi kettősünk pedig járja tovább a szülők magas tandíjú, ám semmiféle papírt nem adó iskoláját. Az elmúlt hetekben a kezdő apuka is tanult valamit, méghozzá azt, hogy több mint két év, blogolással súlyosbított önanalízis után is érzéketlen tökfej maradt, aki semmit sem tud a nőkről, mindenekelőtt a nők anyai érzelmeiről.

Lakótársi közösségünkben ugyanis - mint az az eddigi bejegyzésekből is kiderülhetett - hetek óta másról sem esik szó, csak a bölcsődéről. A bölcsődének is arról az oldaláról, hogy vajon az ifjú hommelette-nek nem lesz-e túl nagy sokk, hogyan illeszkedik majd be, hogyan viseli a megpróbáltatásokat, az elszakadást, az "elhagyatottságot". Ugyan a kezdő apuka érzékelt valamit abból, hogy ez az egész nem elsősorban a kis omlettet viseli meg, hanem az édesanyját (ezért is kért tőle leválásos vendégposztot), de igazából nem tulajdonított ennek túl nagy jelentőséget. Mérhetetlen önhittségében azt gondolta: miután könnyen belátható (és könnyen be is láttuk), hogy gyermekünknek így jó, ezért aztán ez az egész leválásosdi kis nehézségekkel ugyan, de aránylag könnyen fog menni. A gyereknek jó, tehát nekünk is jó, a fontos az, hogy a kis omlettke kiegyensúlyozottan viselje a beszoktatást - nagyjából ennyivel elintézettnek vélte a dolgot.

Ennél nagyobb hibát nem is követhetett volna el. Számos árulkodó jel mutatott arra, hogy mindez egyáltalán nem ilyen egyszerű, de puszta nemtörődömségből és érzelmi kényelemszeretetből nagyvonalúan elsiklott ezek felett. Bevallom, hosszú heteken keresztül tökéletesen figyelmen kívül hagytam drága lakótársam kitöréseit, alkalmi és teljesen szokatlan instabilitását. Aztán ma este, egy drámaian lehangoló, ám munkaköri kötelességből végigunatkozott koncert alatt végigpergett előttem a beszoktatás eseménysora, és villámcsapás-szerű hirteleséggel értettem meg, hogy mit is jelenthet lakótársam számára az, hogy a gyermeke bölcsődébe jár.

Ekkor jöttem rá, hogy a bölcsőde nem a gyereknek sokk, hanem az anyának (vagy annak, aki születése óta otthon van a gyerekkel). A gyereknek tulajdonképpen nagyon könnyű. Figyelnek rá, igazodnak minden kis rezdüléséhez, megbeszélik vele a dolgokat, kikérik a véleményét (mi legalábbis így tettünk: "Drága ifjú hommelette, megyünk a bölcsibe? Mit szólnál ahhoz, ha ma bent aludnál? Nem? Oké, akkor majd holnap..."). De vajon ki kérdezi meg az anyát? "Kedves anyuka, van kedved dolgozni menni? Van kedved hozzá, hogy reggelenként vadidegenekre sózd a gyerekedet? Ugye te is örülsz, hogy két év után végre fogalmad sincs arról, hogy mit csinál nélküled délelőttönként egy csomó ismeretlen ember között?"

Csak most értettem meg, hogy mennyire másképp szeretem én az ifjú hommelette-et, mint az édesanyja. Persze, nekem is hiányzik, ha nincs velem vagy nem vagyok vele, de nekem inkább úgy hiányzik, mint egy szeretett, végtelenül szimpatikus személy, akivel nagyon jó együtt lenni. A lakótársnál ez másképp van: azt hiszem, neki úgy hiányzik, mint egy eltávolított szerv. Másrészt én megszoktam a kis omlettke hiányát, hiszen munkanapjaim jó részét tőle távol töltöm, és már régesrég, körülbelül hathetes kora óta túl vagyok az elszakadás sokkján. Lakótársam számára most jött el az idő.

Gyeremkünk bölcsődében töltött első napjának első órájában éreztem meg valamit újra ebből a szentimentális fájdalomból. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy már pár nappal korábban éles vitákat folytattunk a "hol reggelizzen a gyerek" témakörében: én kötöttem az ebet a karóhoz, hogy együtt reggelizzünk, és csak utána menjen bölcsődébe, míg lakótársam azzal érvelt, hogy akkor egyedül a kis omlett nem fog bent reggelizni, és akkor az milyen szörnyű lesz neki, hogy a többiek ott ülnek az asztalnál, lelkesen majszolva, miközben utódunk magányosan és elhagyatva ténfereg körülöttük. Már-már bedőltem a kitaszított kisgyermek e szomorú és monumentális víziójának, amikor az első napon elsőnek beérkezve kiderült, hogy ebben a családi napköziben nincs bevárás. Mi, két megdöbbent és lehangolt szülő, őszinte mélabúval bámultuk, ahogy gyermekünk egy nyolcfős asztalnál tökegyedül nyammog májkrémes zsömléjén. Én csak néztem egy szem utódomat, ahogy háttal nekünk magányosan üldögél a kisszéken, még a lábai sem érnek le, és egyszerűen rámtört a sírógörcs. Persze nem azért vagyok kérges szívű marketinges, hogy az ilyen helyzetek kifogjanak rajtam, bazi nagyot haraptam a nyelvembe, meg kicsit csikorgattam a fogaimat, így aztán a tünetek gyorsan elmúltak, de akkor megcsapott a szele annak, amit drága lakótársam érezhetett az elmúlt héten.

Még nekem is, aki pedig sokkal kevésbé bensőséges viszonyt ápol az ifjú hommelette-tel, mint az édesanyja, szóval még nekem is nehezemre esett visszavonulót fújni. Az első bölcsődei napokon minduntalan azon kaptam magam, hogy önfeledten mókázom a gyerekkel, és igencsak erőt kellett vennem magamon, hogy hátrébb lépjek a semleges megfigyelő pozíciójába. És igen, engem is mérhetetlenül felháborított, hogy az ifjú hommelette mindössze egy odavetett sziapapával nyugtázta távozásomat.

Száz szónak is egy a vége: jelentős tanulságokkal szolgált az elmúlt hét. Mindenekelőtt azzal, hogy a bölcsődei beszoktatás az anyát sokkal jobban megviseli, mint a gyermeket. Azután pedig azzal, hogy e tehertétel mellett nem lehet, nem szabad szó nélkül elmenni. Óriási hibát követtem el, hogy a leválást, de helyesebb, ha elszakadásnak nevezzük, nem vettem eléggé komolyan - pontosabban komolyan vettem, de csak a gyermek szemszögéből. Hapsi, legalábbis nem gyesen lévő hapsi számára felfoghatatlanul nehéz lehet csak úgy leválni a gyerekről. Nekem sincs nagyon más választásom, mint így utólag, e blog nyilvánossága előtt megkövetni drága lakótársamat - szóval, kedves sebzett szívű édesanya, ne haragudj, hogy nem mértem fel és sokáig nem értettem meg, milyen terhet jelent számodra mindez.