Happy Children 02

Kisgyerekes szülők pontosan tudhatják, hogy micsoda szónikus csapások érhetik az utódot, ha elkövetik azt a megbocsájthatatlan hibát, hogy hisznek a marketingnek és megvesznek egy-egy kortárs "gyereklemezt". Szomorú sorsú országunkban a jó gyereklemez éppoly ritka, mint mondjuk a jó poplemez vagy a jó beef jerky. Na de nem is a céltalan és hazafiatlan ócsmázás a célom, sem pedig valami babazene-elméleti fejtegetés írása - csupán azt az örömhírt szeretném megosztani, hogy gyilkos viták, becsületsértésig fajuló veszekedések, vérre menő lakótársi debattok után elkészült az itt bemutatott Happy Children-lemez itt beharangozott folytatása.

Az új popzenei válogatás alapelvei a lehető legegyszerűbbek: a lehető legváltozatosabban és legszórakoztatóbban mutassa be egy két év körüli gyerek számára, hogy mi az, amit szülei zórakoztatónak tartanak a tágan értelmezett popzene párszáz éves történetében. Ebből persze rögvest kilóg az intro, hiszen a zseniális Moondogot az Allmusic például "avantgárdként" és "provokatív hangulatúként" címkézi - de az a lemez, amiről ez a tétel származik, leginkább "klasszicizálónak" nevezném. A folytatásban feltünedeznek régebbi és frissebb worldwide slágerek, mint mondjuk Yael Naim New Soulja, Moby egykor rommá játszott Run Onja, vagy a legtöbb családi vitát kiváltó Aphrodisiac a Bow Wow Wowtól, hogy Morricone Volt egyszer egy Vadnyugat-betétdaláról ne is beszéljünk. A figyelmes hallgatónak feltűnhet, hogy a válogatásban aránylag felülreprezentáltak a feldolgozások. Fontos metodológia kérdéseket vetett fel az a probléma, hogy az ifjú hommelette-et az eredeti darabokkal ismertessük-e meg, vagy inkább a gyerekfül-kompatibilis verziókat részesítsük előnyben. Végül ez utóbbi mellett döntöttünk. Üdítő kivétel minden idők egyik legjobb száma, Van Morrison Moondance-e, aminek eredeti felvétele a maga nemében egyszerűen tökély.

Azért kissé igyekeztünk szakítani a berögzült gyereklemez-logikával is. Ezért aztán Satie-től nem a kötelezően választható, fülemen kicsorgó babalemez-sztenderdek, a Gymnopédies vagy a Gnossiennes került ide, hanem egy vidám, táncolható darab. Külön felhívnám a figyelmet a Psapp számára, aminek ide kerülése semmi mást nem bizonyít, mint azt, hogy néha, nagyon ritkán mégiscsak van valami értelme a televíziónak mint olyannak. A Grey's Anatomy főcíme nélkül ugyanis valószínűleg sosem ismertem volna meg ezt az elbűvölő, bájos, minimalista és nyilvánvalóan macskamániás duót. Az egykor nagy reményekkel indult, mára reménytelenül nyálassá vált Bublé bácsi nem a legjobb számával került ide; inkább pedagógiai okokból, hogy az ifjú hommelette megismerkedjen a zenei frázis fogalmával. Elég szórakoztató hallani, ahogy Gene Krupa Sing, Sing, Sing-je új életre kel az ezredfordulón.

No, nem is szaporítom a szót, aki kíváncsi az egészre, a playlist alatti csillagocskára kattintva magáévá teheti. Mi már teszteltük számtalanszor, gyermekünk lelkesedése alapján bevált, de várjuk a kíméletlen kritikákat.

*