Bölcsődemóka 6.

Kevesen tudják, vagy ha sokan tudják, akkor kevesen mondják, de bölcsődébe nem azért adunk gyereket, hogy valahol vigyázzanak rá, mi pedig visszatérhessünk a munkaerőpiacra. Ó, nem. Bölcsődébe azért adunk gyereket, hogy végre szembesülhessünk a ténnyel: nem pusztán kvantumfizikusok kiváltsága állati bonyolult probléma-komlexumokkal foglalkozni. Mert ez az egész bölcsődésdi legalább olyan sokrétű és szerteágazó kérdéseket vet fel, mint mondjuk a gravitációs szingularitás. Menjen-e egyáltalán? Ha igen, hova menjen? Milyen hatással lesz rá? Milyen hatással lesz a szüleire? Mi van, ha már az első nap sűrűn bazmegezve jön haza, mert per definitonem gonosz és rosszul nevelt csoporttársaitól eltanulja? És mind közül a legfontosabb: hogyan szokatassuk be? Nos, ez utóbbiról szól ez a röpke bejegyzés.

Nem akarom hosszúra nyújtani a bevezetőt, mivel önmagában is eléggé összetett kérdésről van szó. Arról, hogy miért gondoltuk, hogy egyáltalán szükség van bölcsődére, itt írtam részletesebben. Arról, hogy milyennek tartottuk az ideális bölcsődét, és hogyan törtünk meg a valóság csapásai alatt, itt lehet olvasni. A beszoktatás közvetlen előzményeiről pedig ebben a bejegyzésben esik szó. Azt pedig, hogy hogyan ébredtem rá, hogy a bölcsődébe adás jóval nagyobb pszichikai csapás az anyának, mint a gyereknek, emitt regéltem el.

A lényeg: ott álltunk ezen a hűvöskés szeptember tizennegyedikei (a dátumról pár évtized múlva valószínűleg széles fővárosi sugárutat neveznek el) reggelen, teljes szülői pánikban, és fogalmunk sem volt róla, hogy mi a fene legyen. Bár már ezerszer megbeszéltük a dolgot, százszor voltunk a bölcsődében, többször bevizsgáltuk az ifjú hommelette-tel együtt is, mégis teljesen tanácstalanok voltunk. Ebben persze szerepet játszott az is, hogy voltaképp egy hét alatt kellett bölcsődét találnunk, és a tempó miatt egyáltalán nem voltunk meggyőződve arról, hogy az optimális megoldást választottuk.

Persze - függetlenül attól, hogy a végleges helyet még nem találtuk meg - a bölcsőde ténye már hónapok óta tudott volt, ennek megfelelően hetek óta alaposan izzítottuk az ifjú hommelette-et. Ez a rávezető fázis kulcsfontosságú mindenfajta beszoktatás sikeréhez, a kezdő apuka és botcsinálta pszichológus a következő modellt dolgozta ki:

- mivel gyermekünk (és, gondolom, majd' minden két év körüli gyerek) viselkedésének egyik legfontosabb mozzanata a "felnőttség", az "én is meg tudom csinálni" kifejezése, azt gondoltam, szerencsés, ha erre építünk. A bölcsőde így összeépült a "kedves omlettke, te már komoly ifjú hölgy vagy" víziójával, kellőképp spannolva a gyermeket. Érdekes egyébként, hogy öntudatlanul is milyen erősen építettük ezt a felfogást. Íme, egy kép a nevezetes szeptember tizennegyedikéről: az ifjú hommelette életében először bölcsődébe indul (persze adtunk rá cipőt meg kabátot).



Jól látható, hogy ezzel az egyenes szárú farmerrel, a galléros, ingszerű blúzzal, a hátrasimított, copfozott hajjal valóságos "kis felnőttnek" öltöztettük. Már nem emlékszem, hogy aznap ki választott neki ruhát, ám biztos vagyok benne, hogy az illető teljesen öntudatlanul, de nagyon is szándékkal tette ezt.

- a majdani bölcsőde (pontosabban családi napközi) egyik legnagyobb erénye az volt, hogy egy minden igényt kielégítő játszóházra települt. Így aztán a beetetés fontos eleme volt, hogy ifjú hommelette-ünkkel többször megfordultunk itt, és az eredmény nem is maradt el. Omlettkénk teljes transzban tobzódott a kétévesek játszóvárral, színes műanyaglabda-medencével és trambulinnal Paradicsommá varázsolt álomvilágában. Elég hamar megértette azt az egyszerű képletet, hogy bölcsőde=trambulin, innentől meg már teljes volt a siker;

- persze önmagában az, hogy a gyerek jól érzi majd magát, igencsak kevés. Ugyanis a legsúlyosabb dolgot, jelesül azt, hogy a mama meg a papa kurvára nem lesz ott, lényegében lehetetlen megértetni egy kétévessel. Bár nyár folyamán a nagyszülők révén igyekeztünk intenzíven hozzászoktatni a gondolathoz, hogy nem vagyunk mindig vele, azért egy-egy csütörtök délelőtt egy minden kívánságát aggódva leső nagyi társaságában messze nem azonos a mindennapos hiánnyal. Ezzel nincs mit kezdeni: a lehető legtöbbször, ugyanakkor a lehető legkíméletesebben igyekeztünk gyermekünk értésére adni, hogy itt bizony nem lesz kompromisszum. Az nyilvánvaló, hogy el kell neki mondani, ugyanakkor az nem mindegy, hogy hogyan. A magam részéről azt az átlátszó taktikát dolgoztam ki, hogy a lehető legpozitívabb (vagy legalább semleges) kifejezéseket használtam: sosem mondtam, hogy "most itthagylak", maximum annyit, hogy "most el kell mennem", de a hangsúly mindig azon volt, hogy "ebéd után jön a mama" vagy "alvás után itt leszek".

A beszoktatás alatt kiderült, hogy ez a taktika, ha csodát nem is tesz, de aránylag használható. Az el- vagy leszakadás tényén nincs mit tupírozni: ez szükségszerű, kegyetlen és fájdalmas. Arra kellett rájönnöm, hogy a beszoktatás során nem az a cél, hogy megvigasztaljuk a gyermeket az elválás fölött érzett fájdalom miatt. A beszoktatás alatt azt kell elérni, hogy a személyes kontaktus megnyugtató érzése egyfajta bizalommá alakuljon át: a gyerek tudja, hogy ha ott is hagyjuk a bölcsődében, de minden körülmények között vissza fogunk térni. Olyasfajta mozzanat ez, mint nyolc-tíz hónapos kor körül a tárgyállandóság kialakulása - jobb híján személyállandóságnak nevezhetjük. Évtizedek óta a fizikai világban tevékenykedő felnőttként, szép magyar szóval: ágensként fel sem fogjuk, hogy a tárgyállandóság tudata micsoda elképesztően bonyolult mentális manőver; hát még ha ezt egy velünk szoros és gazdag érzelmi és biológiai viszonyban lévő személyre alkalmazzuk, akitől eddig totális függésben voltunk. Egy fakocka eltűnik a kendő mögött, aztán a másik oldalon előkerül: ezt még aránylag könnyű megemészteni. De a szülő? Tőle kapok enni, inni, ő véd meg a testével - gondol a gyerek az anyjára -, ha ő nincs, én sem vagyok. Ezt a gondolatot legyűrni egy egy-két hetes beszoktatási folyamat alatt, körülbelül a csillagászat kopernikuszi fordulatához hasonlítható.

Szóval a lényeg: megteremteni azt a bizalmi attitűdöt, aminek segítségével a gyerek képes túltenni magát az elszakadás sokkján. Nem tehetünk úgy, mintha nem lenne elszakadás. A beszoktatás alatt, és később sokszor láttam szülőket, akik ügyesen kihasználva azt, hogy a gyerekük néhány pillanatra elmerül valami játékban, halkan kislisszoltak az ajtón. Ők nem látták a gyerekeik arcát, én igen, amikor azok pár másodperc múlva felnéztek, és nem találták a szüleiket. A csalódásnak, az ijedtségnek és a bizonytalanságnak azt a törvényszerűen hisztériába torkolló elegyét nehéz leírni.

A legkegyetlebb az az anyuka volt, aki rendszeresen - mielőtt trükkösen lelépett volna az éppen nem odanéző lányától - háromszor fordult vissza az ajtóból a zokogó gyerekhez, általában gondosan megválasztva a pillanatot, amikor az már éppen kezdett megnyugodni, és magyarázni kezdte neki, hogy "jól van már, nem megyek el, de nem értem, mit csinálod itt a fesztivált", miközben a belékapaszkodó gyerek feje fölött (és füle hallatára) alázta a megdöbbent nevelőnőnek és nekünk: "de hát otthon még be akart jönni, itt meg sír ez az anyámasszony katonája, hát nem érti, hogy csak ebédig kell kibírnia..." satöbbi-satöbbi.

A magunk módján mi is kegyetlenek voltunk. Szentül megfogadtuk, hogy kislisszolni sosem fogunk, és bizony az első három nap békés gyermeki eufóriája után (amikor az ifjú hommelette végre megértette, hogy tényleg elmegyünk, és tényleg csak órák múlva jön vissza valamelyikünk, és ez nem rajta múlik) irdatlan sírógörcsökben és kapaszkodásokban volt részük. Szerencsére a gondozónők partnerek voltak, és magukra vállalták azt a hálátlan szerepet, hogy ha kell, akár gyengéd erőszakkal is visszatartsák az utánunk iramodó omlettkét. De két hét után, amikorra kialakult egy számára is áttekinthető rendszer, a sírás-rívás szép lassan átalakult előbb csendes szipogásba, majd egy sértetten odavetett "sziába", hogy a végeredmény egy vidáman odavetett "Szia, papa!" legyen, már egy kicsit én éreztem magam sértve, hogy a gyerekem ilyen könnyen lemond rólam, és ilyen fene jól érzi magát nélkülünk.

Csak jóval később jöttem rá, hogy még valamivel lehetett volna segíteni a beszoktatás zökkenőmentességét. Sokszor mondtuk ugyan az ifjú hommelette-nek, hogy azért is szükség van a bölcsire, mert a mama-papa dolgozik, de ez számára tagadhatatlanul még valami nagyon absztrakt dolog volt. Biztos, hogy sokat használt volna, ha előtt egyszer-kétszer mindketten bevisszük a munkahelyünkre, hogy lássa, mit is jelent az, hogy dolgozunk. Ha a gyerek számára konkrét, térhez, személyekhez köthető a szülei munkája, ha a maga valóságában látja, hogy hol is van a mama meg a papa, amikor nincs vele, akkor talán könnyebben megy a bölcsőde elfogadása is. (Feltéve természetesen, hogy az adott hely nem egy proszektúra.)

Persze a beszoktatás dandárját drága lakótársam végezte. Ezért is kértem tőle egy vendégposztot, ami remélhetőleg hamarosan fel is tűnik itt a blogban. Addig is, íme egy fotó, egyik kedvenc képem az ifjú hommelette-ről, bölcsődei kalandjainak első napján, útban az intézmény felé: