Valószínűleg minden kezdőapuka életében eljön az a pillanat, amikor óhatatlanul elkezdi számba venni, hogy mi is az, amit gyerekének feltétlenül meg akar mutatni a világból. Dolgok, amik nagy hatással voltak rá, amiket fontosnak tart, amik valamilyen módon személyiségének kitéphetetlen részét alkotják. Persze az okosabb apukák azon nyomban le is mondanak erről a nyomasztó mutogatási vágyról, hiszen pontosan tudják, hogy csak a csalódás érheti őket - ugyanis utóduk valószínűleg a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsítja majd a számukra oly lényeges dolgok iránt. Mindazonáltal jól esik eljátszani a gondolattal: mi lenne, ha a gyerek, ne adj'Isten, véletlenül, mégis... Mutogatni neki szép nagy hegyeket, sercegő bakelitről Chet Bakert hallgatni együtt, na persze, a sok szentimentális közhely, ahogy azt a WGAW-tag Móricka elképzeli egy apa-gyerek egymásra találásról szóló hollywoodi melodráma forgatókönyvében... Tehát a józan észt félretéve esetemben az első dolog, amit mindenképp megmutatnék az ifjú hommelette-nek, Isztambul lenne. Mindez arról jutott eszebe, hogy a Wizzair végre beteljesíti a magyarság évezredes álmát, és december 17-étől elindítja a Budapest-Isztambul fapados járatot. Patetikus víziómban apa és gyermeke együtt üldögél a Galata híd forgatagában, és idült áhítatban simitet majszol az Aranyszarv-öböl sokkoló panorámájában, amit a Süleymaniye káprázatos sziluettje zár le. Persze mindez jelen pillanatban megvalósíthatatlan, de a járatindulás örömére a kezdő apuka nagy nekibuzdulásában összeütött egy simitet.
Isztambul! Jártam már ebben a városban vagy hatszor, rohantam át rajta Kadıköytől a Topkapiig másfél óra alatt, és lazultam egy teljes hetet, érkeztem buszon, vonaton, hajóval, aludtam parkban, hostelben, magánszálláson, de mindig teljesen elképesztett fantasztikus gazdagsága. Isztambulban lenni olyan, mintha permanens tripen lenne az ember. Itt valahogy teljesen hiteles a turistáknak szóló romantikus orientalizmus, tök meggyőzőek a sirkeci rakpart horgászai és halárusai, a belvárosi foghíjtelkek emeletmagasságig rakott használt autógumi-halmai, a Chora templom (ami miatt megtörtént velem az a félreértés, hogy sok éven át azt képzeltem: művészettörténész leszek), és természetesen a Hagia Szophia, aminél monumentálisabb hatású épületet el sem tudok képzelni, leszámítva természetesen a tőle kétszáz méterre magasodó Kék mecsetet. Valószínűleg a világ legfelemelőbb pontja a két épület között elterülő Sultanahmet park, ahonnan egyszerre látszik mindkettő. És persze teljesen hiteles az isztambuliakra, de általában Edirnétől Kappadókián át Karsig egész Törökországra jellemző mély, áhatatos magyarimádat, amitől az egyszeri turista egy szempillantás alatt a világ közepének, igazi VIP-nek érezheti magát.
No mindegy, hosszú-hosszú bekezdéseken keresztül lennék képes Isztambulról áradozni - a lényeg, hogy a kezdő apuka számára Isztambul a Világ Legjobb Városa, még akkor is, ha sűrű a tolakodás e címért, Jerevántól Párizsig, Marrakestől Moszkváig. És ha Isztambul, akkor nyilvánvalóan simit. Amikor először voltam itt, jóformán kizárólag simitre volt pénzem, úgyhogy Isztambul immár végérvényesen összefonódik (összefonódik, szellemes szójáték, mi?) ezzel a bárhol kapható, szezámmaggal vastagon borított, fonott kenyérkarikával. Simit, sózott uborka és almatea vagy ajran, lehetőleg valami házfalba belealapozott, félig kikandikáló bizánci oszlopfőn elfogyasztva, az ima után a mecsetek előtt összegyűlő népek követhetetlen tempójú ostáblapartijait figyelve: valami ilyesmi a tökéletes uzsonnával ötvözött kezdőapukai nirvána.
Nohát, a Wizzair járatindítása ezt az élményt idézte fel, és kézenfekvő volt, hogy ha máshogy nem, legalább egy kis simitsütés erejéig megosztom lakótársi közösségünkkel a feltoluló emlékeket. A dolog nem olyan egyszerű, mint első pillantásra gondolnánk, ugyanis a simit inkább gyűjtőszó, semmint egzaktul leírható étel. Török szakácskönyv sajnos nem gazdagítja lakótársi bibliotékánkat, simitrecept-variációknál pedig valószínűleg csak rickrollingból létezik több a világhálón. Persze megoldhatnánk a dolgot egy egészen egyszerű kenyér-alaprecepttel is, de a simit íze egy egész kicsit édeskésbe hajló, úgyhogy én inkább egy tejes-vajas-sütőporos (!) verzió mellett döntöttem.
Fél kiló liszt, egy zacskó sütőpor, só, kevés olívaolaj, három evőkanál puha vaj, kb. egy deci tej, egy tojás és némi víz - így indul az javaslatok százaiból önkényesen kiválasztott recept. Ezeket kell jól összegyúrni. A blogon már annyi tésztagyúrásos fénykép szerepel, hogy már nekem unalmas, ezért ebben a fázisban gondosan elhagytam fotózást.
Mivel sütőporral puffasztjuk a tésztát, ezért természetesen a kelesztés mozzanata elmarad. Dagasztás után azért egy keveset pihentettem, majd jöhetett a lényeg: a megformálás. Nagyjából ekkora darabokat szaggattam a tésztából:
Mindegyik darabból két-két, körülbelül hüvelykujjnyi vastag, kétarasznyi hízott gilisztát farigcsáltam...
...ami nem volt könnyű feladat, mert a tevékenységet áhítattal felügyelő ifjú hommelette mindenáron ki óhajtotta venni a részét a simitkészítésből. Aztán a két kígyót egymás mellé szorítjuk (az igényesebbek vizet is kenhetnek közéjük)...
...és gyors mozdulatokkal felcsavarjuk. Mindeközben természetesen rögtönzött természettudományos előadással kötjük le és tereljük el az ifjú hommelette figyelmét: a simitkészítés nagyszerű szemléltetőeszköz, egyben kitűnő alkalom, hogy hároméves utódunk megismerkedjen a kettős DNS-spirál természetével és szerkezetével, valamint példaképként állíthassuk elé korunk egyik legnagyobb tudósát, James Watsont.
Mire a gyermek elsajátítja a genetika alapjait, elérkezik a koszorúkészítés ideje. A bevizezett végeket összenyomjuk.
Aztán tepsibe helyezzük, a többi hasonló alakzat mellé.
Már csak a végső simit-ások vannak hátra, hogy e botrányos szójátékkal riasszak el mindenkit a további olvasástól. ha tésztának számtalan variációja van, a kenésnek még több: választhatunk a tojássárgája, a tej, a víz, a melaszos víz és még ki tudja, mi minden között. Én a tojássárgájára szavaztam.
Aztán alaposan megszórjuk szezámmaggal...
...és már mehetnek is a 220 fokra előmelegített sütőbe (amibe, ha ropogósabb héjat akarunk, a zsírfogó tálcába beleönthetünk egy-két pohár vizet). Nagyjából 20-30 perc kell a készre sütéshez, de az időtartamot természetesen nagyban befolyásolja, hogy milyen tészta-variáns mellett döntünk. A legjobb, ha a szemünkre hagyatkozunk, amikor ilyen aranybarna, mint a lenti képen, akkor kész.
Az ifjú hommelette teljes tébolyban falta fel az első karikát, ami jó jel: talán mégis csak érdekelni fogja apja vesszőparipája, Isztambul. Jómagam, drága lakótársam vigasztaló szavai ellenére sem voltam teljesen elégedett. A tészta finom volt, íze emlékeztetett is a törökországi, ám túlságosan "sűrű" lett. Lehetséges, hogy a tej volt túl sok a kiindulási paraméterekben, de én inkább a sütőporra gyanakszom. Úgyhogy elhatároztam, hogy legközelebb (mert lesz legközelebb, erről kezeskedem, mindaddig, amíg családostul el nem jutok Isztambulba!) élesztős variánst készítek.
A főzőzene, ó igen. Szóval főzőzenének kizárólag azt a jellegzetes török popzenét érdemes használni, ami rövid úton megkeseríti a mégoly tökéletes törökországi nyaralásokat is. Ez a rai-ból, népzenéből, török műdalból, funkyból, diszkóból, retróból összeálló, jellegzetes hajlításokkal és hihetetlen szintihangokból összerakott basszusmenetekkel terhelt, drámai stílus ott bömböl minden portál mögött és ez szól minden nyitott ablakból. Egy pár órás Isztambul-Konya vagy Kayseri-Ankara buszútból szempillantás alatt a földi poklot varázsolja, amikor a sofőr tökig tekeri a rádiót, és évszázadoknak tűnő órákon át követik egymást az ugyanolyan számok. Ez a zene lassan bekúszik az elmébe, halálos szorításba fogja, olyannyira, hogy egy-egy hosszabb törökországi túra után hetekig ez cseng az ember fülében, ami különösen akkor kínos, amikor megpróbál elaludni. Ezekben az időszakokban, amikor a(z akkor még nem) kezdő apuka eloltotta a lámpát és a párnára hajtotta a fejét, egyszer csak valahol belül erősödni kezdett e "muzsika", ami egy idő után baljós elegyet alkotott az őrület határán álló apuka fogcsikorgatásával. Közérdek, hogy ezúttal megkíméljek mindenkit főzőzene beágyazásától, legyen elég annyi, hogy Tarkan még a hallgatható kategóriába tartozik.
Csok guzel
VálaszTörlés