A kezdő apuka nehéz élete

Régi mániám, hogy egy kezdő apukának alapvetően polihisztornak kell lennie, és magas szinten kell ismernie a biológiai rendszertan, a skolasztikus filozófia, az atomfizika, az autószerelés, a gasztronómia, az etológia, a versenysportok egyetemes története, a lakberendezés, a játékelmélet és még ki tudja, mi minden rejtelmeit. (A kezdő anyukáktól mindezt nem várja el a társadalom: részükről elég, ha csak szeretik gyermeküket.) Most ezt nem fejtem ki bővebben, csak egy apró életképpel villantom fel, hogy óvatlan pillanatokban a felkészületlen szülők hogyan tévedhetnek el például a nyelvészet útvesztőiben.

Kávéhiánnyal sújtott, kómás reggel a villamoson. Az ifjú hommelette az ajtóban álldogáll:

- Mindjárt kinyitódik.

És a kezdő, kómás apuka rögtön súlyos neveléselméleti problémával szembesül, úgyhogy a tátongó csapdát érzékelve kénytelen felpörgetni az elméjét. Szélsőségesen laikus nyelvművelőként (azaz olyasvalakiként, aki anyanyelvét nem pusztán hétköznapi kommunikációra használja, hanem megélhetési forrásként "műveli", tehát e művelésért pénzt kap, viszont e "nyelvművelést" sohasem tanulta professzionális szinten) mit válaszoljon? Mivel határozottan idegenkedik a normatív nyelvészet ellentmondást nem tűrő kijelentéseitől, nemigen mondhat olyat, hogy "ez így nem jó". Marad tehát kiútnak a késői Wittgenstein:

- Valóban, de azt nem használjuk, hogy kinyitódik, hanem azt, hogy kinyílik.

Persze erre a gyermekből azonnal előtör a balázsgézai furor:

- Az, hogy "kinyitódik", az nem jó?

Látom már, hogy ebből nehezen fogom kiverekedni magam, de azért igyekszem hősiesen helytállni:

- Nem arról van szó, hogy nem jó. Akár így is mondhatnánk, megérti mindenki, de van benne valami nagyon zavaró.

- De hát a nagymama is így mondja!

Na, itt már végképp rettenetesen ingoványos talajra kerültem. Hogyan magyarázzam meg neki, hogy nagyon szeretjük a nagymamát, de azt például nem szeretjük annyira, hogy suk-süköl?

- Igen, a nagymama így mondja, de mi igyekszünk nem így mondani, mert a legtöbb embert ez nagyon zavarja.

Figyelitek, ahogy korlátozottan zseniális módon igyekszem felvillantani neki a nyelvhasználat társadalmi beágyazottságát?

- Téged zavar?

- Igen, engem nagyon zavar.

- És az, ha jól beszélek, az nem zavar?

Puff, a csapda nyitva áll, jómagam pedig, a reggeli kómának köszönhetően szépen bele is sétálok:

- Nem, az nem zavar, sőt! Örülök neki.

Látható a csapda: az ifjú hommelette egy pillanat alatt visszatér a nyelv sajnálatos módon belénevelt etikai dimenziójához, és az "elfogadott" nyelvhasználatot rögvest "helyes" vagy "jó" használatnak minősíti. Én ezt nem veszem észre, és rögtön átveszem a szemléletét. A figyelmetlenségért azonnali a büntetés - leányom rögvest lecsapja a magas labdát:

- Nem szeretek jól beszélni.

Már késő. Most már nem lehet visszarángatni a nyelvi etika útjáról, most már nem lehet neki elmagyarázni, hogy nem a "jól" beszélésről van szó. Úgyhogy marad az időnyerési célú kérdezés:

- Nem-e? És miért nem?

- Mert nem vicces.

Végső soron mégiscsak én nyertem. Az ifjú hommelette - bár egész életében ezt csinálja, szülei legnagyobb bánatára - voltaképp először fogalmazta meg nyilvánosan, hogy a szabálykövetés unalmas, a szabályok tudatos áthágása pedig rém szórakoztató. És itt a lényeg a tudatosságon van: mint kiderült, a gyerek pontosan tudja, mi a "helyes" használat, csak éppen azt nem tartja viccesnek. A szabálytól való eltérés humorforrásként felfogása - legalábbis a nyelvben-beszédben - tényleg fontos és előremutató dolog, én voltaképp a kreativitás korai megnyilvánulásának tartom (éppúgy mint mondjuk a szójátékot vagy a szlenget), ezért meg simán beáldozok egy-két "helytelenül" formált visszaható igét. Ki ne tenné?