A PIC

Ha nagynéha viharos kreacionizmus kontra evolúció vitába bonyolódom - mert ilyesmi is meg szokott történni a kezdő apukával -, állandó és állati szellemes érvként azt szoktam felhozni az utóbbi mellett, hogy elképzelhetetlen, hogy egy értelmes tervező elkövesse azt a súlyos hibát, hogy nem applikál egy ON/OFF gombot valahová a gyerekek tarkójára. Kincstári poén, tudom, de csakis az evolúció vakvéletlenjeinek lehet betudni, hogy ilyen gomb nem létezik. Persze ez a gomb később visszafejlődhetne, mint a csecsemőmirigy, de körülbelül hatéves korig feltétlenül szükség lenne egy organikus eszközre, amivel legalább egy kis időre (mondjuk egy gyors mosogatás vagy néhány perc szundikálással összekötött újságolvasás erejéig) ki lehet kapcsolni a gyereket. De hát értelmes tervezettség nincs, ilyen gomb nem létezik, az emberi faj evolúciós zsákutcáját pedig mi sem jellemzi jobban, mint a nap huszonnégy órájában a legmagasabb fordulatszámon pörgő, szüleit folyamatosan szedáló, erodáló, frusztráló és öregítő, hiperaktív utód.

Idáig tartott a tarkóra tervezett ON/OFF gombról szóló antikreacionista érv, amit valószínűleg soha többé nem fogok használni, mert bár a maga erőltetett, sasjózsefi humorosságával eddig sem volt kifejezetten vicces, ezután már végképp nem az. Ugyanis a legifjabb hommelette-tel pontosan ez történt: öt napra megnyomták az OFF gombot, lényegében kikapcsolták, legalábbis a spontán légzését, hogy százhuszonvalahány órán keresztül tulajdonképpen egy baljósan pittyegő-sziszegő gép pumpálja a tüdejét, és az anyamellet egy naponta átpakolt, maga után véraláfutásos szúrásnyomokat hagyó branül jelentse számára, hogy az ember által ismert összes baktériumtörzs elleni átfogó gyógyszeripari offenzívát, közismertebb nevén antibiotikum-kúrát ne is említsem.

Na de nem a naturalista részletek empátiakeltő szaporítása a célom, sokkal inkább annak a - szerencsére - kevesek által látott világnak a bemutatása, amit nemes egyszerűséggel úgy hívnak, hogy PIC, azaz Perinatális Intenzív Centrum. Bár ilyen sok van az országban (azt hiszem, olyan húsz körül), ez itt az Üllői úton, a II. sz. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikán maga a headquarter, a csúcsszerv, a Nagypáholy, a zászlóshajó. Nyugodtan mondhatjuk, hogy mindaz, amit a kora- és újszülöttek ápolásáról és ellátásáról a 21. század elején tudunk, az itt koncentrálódik, ebben a nyolcvan-száz négyzetméternyi térben, és az itt dolgozó huszonvalahány ember, orvos és nővér elméjében. És ez a tudás itt manifesztálódik, a legkülönbözőbb gépekben, inkubátorokban, protokollokban, eljárásokban, terápiákban, de mindenekelőtt a személyzet elhivatottságában.

Ha korábban az Alien sztáziskamrájához hasonlítottam a helyet, igazából nem is csúsztattam nagyot. Most igazán nem szeretnék mélyebben belemenni a pszichoanalitikus filmelméletek egyik legősibb közhelyébe, az Alien tetralógia és az anyaság, a szülés traumájának mélyenszántó kapcsolatába, megtették ezt helyettem számosan a kitűnő feminista esztéták közül (felejthetetlen például, amikor a Sigourney Weaver által játszott Ripley imígyen szól a hajót irányító, minden parancsát felülíró szuperszámítógéphez: "Anya, te büdös kurva!"), de azért elég mély volt a megdöbbenésem, amikor a Google Mapsen megnézve a klinika épületét, finoman fogalmazva is elképesztő hasonlóságokat találtam az Alien híres űrhajója, a Nostromo és az épület között:





A PIC egyébként pontosan ott helyezkedik el, ahol a Nostromo irányítókabinja, a középső tömb szentélyszerűen félköríves záródású toldalékában, pontosan a (Nostromón is meglévő) hatszögletű tetőelem alatt.

A fizikai hasonlóságokat csak erősíti az a tény, hogy az imént említett elhivatottságban, mint minden elhivatottságban pontosan az a szép, hogy természetessé teszi a rendkívülit - éppúgy, mint a tudományos-fantasztikus film műfaja. A "személyzet elhivatottsága" - ez a kifejezés ebben az esetben nem puszta udvariaskodó gesztus, hanem minden- és hétköznapi tapasztalat. Három hét pont elég idő arra, hogy egy átlagos megfigyelőképességű ember felmérje, hogy mi is zajlik itt nap mint nap. (Három hét, teszem hozzá, így július-augusztus fordulóján, totálisan idegen, egzotikus, korábban sosem látott környezetben; azt hiszem, ez volt életünk legkülönlegesebb, legsúlyosabb és leginkább élménygazdag nyaralása.)

Az egyik legfurcsább tapasztalat a gépek hatalmának megismerése volt. Pillanatok alatt át lehet állni a gépesített világnézetre, olyannyira, hogy az elképesztően hamar beépül legapróbb gesztusainkba, hogy azt ne mondjam: reflexeinkbe. Rátesznek itt mindegyik gyerekre egy apró érzékelőt: ez lényegében egy folyamatosan égő led, ami átvilágítja az újszülött talpát vagy csuklóját, így monitorozzák a vér pillanatnyi oxigénszintjét, illetve a pulzust. Egy csecsemő bonyolult működéséhez képest aránylag minimális adatot, mindössze kettőt (igaz, a két legfontosabbat) közöl. A dolog nagyon egyszerű, ha bármelyik érték egy bizonyos szint alá csökken (vagy a pulzus esetében a szint fölé emelkedik), a gép veszettül sípolni kezd. Mivel a NIC-en egyszerre kb. húsz kora- és újszülött van, lényegében nincs olyan pillanat, hogy valamelyik gép ne sípolna, valakinél ne zuhanna az oxigénszaturáció vagy valaki ne lenne éppen marha ideges, száznyolcvan feletti pulzussal. Alapvetően mindenki (nővér, orvos és szülő) ezt a két értéket figyeli az inkubátor fölé magasodó állványra helyezett kijelzőn. Egyetlen hét alatt sikerült a kezdő apukát is úgy kondicionálni, hogy amikor végre, tíz-tizenkét nap elmúltával kivehette másodszülöttjét az inkubátorból, ölbe vehette vagy átpelenkázhatta, a gyerek helyett a gépet nézte. Hát nem nonszensz? Végre abban a megtiszteltetésben részesülsz, hogy egy hétre kikapcsolt másodszülötted a visszakapcsolás után ízléses anyatejes büfit helyez el frissen vasalt ingeden, te pedig, ahelyett, hogy minden idegszáladdal a gyerekre és a rég várt fizikai kontaktusra koncentrálnál, egy hülye számot bámulsz a kijelzőn, és meredten nézed, ahogy egyre csökken: 85-84-83-82... És miközben azért imádkozol, hogy ne menjen 80 alá (amikor a gép eszement visításba kezd), elkezded ide-oda rakosgatni a gyereket, de nem ám azért, hogy neki jobb vagy kényelmesebb legyen, hanem azért, hogy a számsor végre elkezdjen felfelé kúszni. Persze tudom, a kettő összefügg, de ez a mediatizáltság nekünk, akik az ifjú hommelette-nek még egy nyomorult légzésfigyelőt sem vettünk, a mérlegelést pedig villámgyorsan elhagytuk, elég nagy sokkot jelentett.

A PIC-nek, mint minden mikroközösségnek megvan a maga sajátos munka- vagy szubkultúrája, szokásrendszere és hierarchiája. Például aránylag hamar kiderült, hogy - noha a terápiáról, adagolásokról, gyógyszerekről alapvetően az orvosok döntenek - itt a nővérek a teljhatalmú urak. Velük kell konfliktusokba bonyolódni, ha némiképp eltérő álláspontot képviselünk gyerekgondozási kérdésekben, ők ismerik a babákat, ők foglalkoznak velük és szüleikkel. Ez utóbbi különösen fontos, főként akkor, amikor az osztályról való kikerülésről van szó. Mert - mint rájöttünk - a nővérek legalább annyira figyelik a szülőket, mint a csecsemőket. Árgus tekintettel követik minden mozdulatunkat, hogy mennyire vagyunk aktívak, mennyire kezeljük és gondozzuk biztonságosan és magabiztosan a babákat. (Ilyen szempontból a második-többedik gyerekesek behozhatatlan előnnyel indulnak, természetesen.) Az intenzív osztály alapvetően a magára hagyottság állapota, abban az értelemben, hogy csak az anyát (és naponta egyszer, egyetlen órácskára az apát) engedik be, itt tehát nem érvényesülhet a család - úgymond - gyerekgondozási tapasztalata. Igencsak talpraesettnek kell lenni, hogy elnyerd az ápolónők tetszését. És ez azért különösen fontos, mert a közvetlen életveszély elhárultával tulajdonképpen semmi nem indokolja, hogy itt maradjon az újszülött, ugyanakkor a biztonsági protokollok igen szigorúak, tehát tényleg csak akkor engedik ki a gyereket, ha úgy látják, hogy precízen el tudod látni. Ezt igazolandó, nem egyszer voltunk fültanúi annak, ahogy a nővérek bizony kibeszélik az anyukákat és apukákat, alaposan kielemezve és megosztva azt, amit a pittyegő gépek nem mutatnak, ugyanakkor a gyerek gyógyulása szempontjából talán a legfontosabb: a szülői talpraesettséget.

Amikor erre rájöttünk, természeten a legalantasabb eszközöket is bevetettük. A kezdő apuka irgalmatlan mennyiségű croissant-ok és sósperecek sütésével töltötte a hétvégi hajnalokat, ellátva ezekkel az osztályos nővéreket, hogy aztán hosszas receptcserékbe bonyolódjon velük az - immár nyitott - inkubátor fölött. Nem lehetünk eléggé hálásak elsőszülött hommelette-ünknek, hogy a rajta egykor elkövetett hibákból okulva aránylag alkalmas szülő benyomását kelthettük az ápolónőkben. Az egyetlen kapitálisnak nevezhető bakit a kezdő apuka követte el újra és újra, amikor a legifjabb hommelette-et kivéve a kiságyból, folyton elfelejtette kikapcsolni a légzésfigyelőt (hiszen nővérénél ilyet nem használtunk), ami aztán lelkes visítással kavarta fel állandóan az intenzív osztály nyugalmát.

Amikor már nem volt szükség infúzióra, tehát a legifjabb hommelette immár kizárólag anyatejen élt, bizony sokat számított, hogy drága lakótársammal mindketten viszonylagos biztonsággal kezeltük a cumisüveget, még egy főnőver szúrós tekintetével a hátunkban is. Aztán egy-két nap múltán már a szúrós tekintetet sem éreztük: nagyjából elkönyveltek minket "önállóan etetni képes" szülőknek. Nem azt mondom, hogy ezen sok múlik, de egy-két napot biztosan lehet nyerni vele (tehát ennyivel korábban engedik ki a gyermeket), és talán nem kell különösebben ecsetelnem, hogy egy-két nap mennyit számít egy újszülött gondozásában (például az intenzív osztály háromóránkénti láthatásával szemben egész nap és egész éjjel együtt lehet anyjával, ami hát, hogy is mondjam, előnyös, legalábbis a baba számára).

De hát miért is olyan fontos, hogy a gyógyulás útjára lépett csecsemő mielőbb kikerüljön a PIC-ről? Mindenekelőtt az ott uralkodó végtelenül technicista és utilitarista szemlélet miatt. Az ott töltött idő alatt talán a legkülönösebb tapasztalatunk az volt, hogy hol, a gyógyulás mely pontján mutatkoznak meg e szemlélet korlátai, mely ponton válik a szigorú, másodpercre pontosan kitalált rend(szer) előnyből hátránnyá. Ez a szigorú, kidolgozott rend tökéletesen alkalmas arra, hogy hetek, hónapok alatt sejtről sejtre építsék fel az inkubátorokba zárt 800 grammos koraszülötteket, tökéletesen alkalmas arra, hogy visszarántsák a tüdőgyulladásos babákat a halál és az élet közötti, itt áttetszővé vékonyodott választóvonalról. A koraszülött, fertőzött csecsemők gyógyítása máshogy nem is lehetséges: csak a szélsőségesen technicista szemlélet képes itt életet menteni, amely ebben a helyzetben a babát ténylegesen egyfajta reakciógépre redukálja. Ennyi és ennyi oxigén egységnyi idő alatt, amire a beteg gyermek valószínűleg így és így reagál. Adott mennyiségű antibiotikum, ami a tapasztalatok alapján ilyen és ilyen reakciókat eredményez. Növelünk és csökkentünk, adagolunk és elvonunk, mindezt milligrammra és másodpercre kiszámított rendszerben. És ez így tökéletesen működik, amíg közvetlen életveszélyről van szó, bizonyítja ezt az elképesztő, jóval kilencven százalék fölötti túlélési arány.

Ugyanakkor a rendszer látványosan csődöt mond, amikor már nincs szó közvetlen életveszélyről. Ezzel természetesen nem az ott dolgozókat vagy magát a rendszert kritizálom, egyszerűen látni kell a korlátait. A legifjabb hommelette esetében például arról volt szó, hogy úgymond "nagyon nehezen evett". A "nagyon nehezen evés" meghatározásához természetesen egy évtizedek tapasztalata alapján kialakult sztenderdet használnak, ami valahogy így néz ki: egy "normális", kéthetes, 3100 gramm tömegű babának 460-500 ml anyatejre van szüksége naponta. Ezt diszkréten kvantálva 24 órára, pontosan háromóránként 60-60 ml tej "szervezetbe juttatását" jelenti. Ha fél óra alatt nem fogyasztja el ezt a mennyiséget, baj van, mert "összecsúsznak az etetések". Tehát ha a baba fél óra alatt csak mondjuk 45 millilitert eszik meg cumisüvegből, akkor a maradék 15 millilitert egy, az orrán át a nyelőcsövébe vezetett szondán keresztül folyatják le a gyomrába. Mivel a szonda (ez lényegében egy vékony gumicső) behelyezése elég traumatikus, ezért azt inkább bent hagyják, több etetésen keresztül, és hogy ne csússzon el, ízléses leukoplaszt-darabokkal rögzítik a csecsemő orrához.

A módszer hatékonyságához nem fér kétség: a gyerekbe tényleg letolják a háromóránkénti hatvan millilitert, és ha normális az emésztése, tényleg folyamatos a súlygyarapodás. Ugyanakkor ez egy ördögi kör, hiszen ezzel a rigid, szondarásegítéses módszerrel valóban sokkal nehezebben sajátítja el a szopás nehéz mesterségét (próbáljon meg valaki bicikliskulacsból pontosan háromóránként, pontosan ugyanakkora mennyiséget elfogyasztani, oly módon, hogy az orrán át a nyelőcsövébe egy gumikanül van elhelyezve), következésképp helytálló a diagnózis: valóban "nagyon nehezen eszik".

Ezek után legyünk okosak, mi, kezdő apukák és anyukák: most tényleg azért eszik nehezen a gyerek, mert úgymond az oxigénhiányos állapot miatt idegrendszeri károsodás érte, és lassabban alakul ki az elemi feltétlen reflexek láncolatából a szopás feltételes reflexe (már ha szabatos így ez a megfogalmazás), vagy egyszerűen kényelmetlen neki azonos időközönként azonos mennyiséget elfogyasztani, egy sportszerű nehezítésként a garatban elhelyezett gumicsővel?

A kérdés egyáltalán nem akadémikus: a "nehezen evés" az egyik szempontból adaptációs kérdés, a sztenderdhez való alkalmazkodás/nem alkalmazkodás következménye, amin esetleg a sztenderd módosításával segíteni lehet (Piaget-mániákusoknak: akkomodál-e a gyerek a sztenderdhez, vagy inkább a sztenderdet asszimiláljuk a gyerekhez), a másik szemszögből viszont tünet, egy súlyos, kóros hipoxia jele.

Itt, az újszülöttintenzíven minden esetben a worst case scenario elve érvényesül. Belátom, máshogy nem is lehet. Double check, mindent inkább kétszer, mint egyszer sem, körülbelül egy atomerőmű vagy egy rakétakilövés működhet ugyanígy, aztán mégis megtörtént Csernobil, Fukusima, a Challenger vagy a Columbia. Itt az orvosok alapvetően az orvosi-neurológiai problémát látják a gyerek(ek)ben, azt az álláspontot képviselik, hogy nagy a valószínűsége az idegrendszeri károsodásnak, és erre orvosi-neurológiai terápiás válaszokat kell adni. Mi azt mondjuk, hogy a "nehéz evés" alapvetően adaptációs kérdés, ha egy kicsit alkalmazkodnánk a gyerek igényeihez, a probléma megszűnne (ettől természetesen még fennállhat a neurológiai rendellenesség, de legalább az egyik "tünetet" kiiktattuk, ami, ha igazunk van, nem is volt tünet). Jól látható a konfliktus természete: az orvosok-nővérek szakmai-technicista szemlélete áll szemben a mi - neurológiai-neonatológiai képzettség híján nyilvánvalóan - intuitív megközelítésünkkel. És ez így is van rendjén: az ilyesfajta szemléleti-módszertani ütközésekből áll össze az, amit úgy hívunk: gyógyítás. Az orvosok azt teszik hozzá, amit tudnak: a tapasztalatot, a biofizikát, a statisztikát, a racionalitást; mi, szülők pedig azt, amit mi tudunk: a gondoskodást, az intuíciót, a bizalmat, a reményt, a bátorítást, egyszóval mindazt, amit Pál apostol nemes egyszerűséggel szeretetnek nevez, az anyatejről már nem is beszélve.

Nem hiszem, hogy a két oldal különválasztható lenne. Erre valószínűleg itt a PIC-en rájöttek, hiszen pár éve még elképzelhetetlen lett volna, ami most már mindennapos: az anyák háromóránként, az apák pedig naponta egyszer bejöhetnek ebbe a túlnyomásos térbe, vakerálhatják, toszogathatják, pisztergálhatják a gyerekeiket, együttműködhetnek a nővérekkel, zaklathatják az ügyeletes orvost és így tovább. Nem lehet eléggé becsülni mondjuk az osztályvezető főorvost, emlékezzünk meg róla: Nobilis Andrást, hogy engedélyezte a szülői látogatásokat. Szigorúan terápiás-technicista szemszögből a szülő csak a bajnak van: egyrészt, bármilyen cinikusan hangzik, de statisztikailag nagy százalékuk maga tehet arról, hogy a gyereke itt van, hiszen a koraszülések jó részének a szülő(k) életmódja az oka. Másrészt folyton kerülgetni kell, állandóan aggódik, nem ért semmihez, ha ért, az annál nagyobb baj, mert okoskodik. Mindenféle hülyeséget kérdez, nem érti, amit mondanak neki, leejti az anyatejes üveget, ellopja a felszerelést, életmentéskor hosszú percek telnek el, míg kizavarják satöbbi, mindezek tetejébe jelenlétének hatása - szemben mondjuk 30 milligramm Fentanyléval - objektív eszközökkel egyáltalán nem mérhető, ami a legsúlyosabb csapás a technicista-pozitivista szemléletre. És mégis: a szülőket beengedik, bátorítják, együttműködnek velük, mert az orvosok (mivel hatásuk nem mérhető, intuitíve) mégiscsak pontosan tudják, hogy a szülők hasznosak, és a babáknak, legyenek azok 800 grammos, látszólag teljesen öntudatlan és magatehetetlen (egyik, hasonló cipőben járó barátom szavaival: csirkemellnyi) koraszülöttek, szükségük van rájuk.

A PIC technicista szemléletének korlátait érzékletesen jeleníti meg egy apró, de annál jellemzőbb epizód: amikor a legifjabb hommelette-nél kiderült ez a bizonyos "nehézevés-probléma", drága lakótársammal finom, de annál átfogóbb offenzívát indítottunk egyfajta "bababarátabb", ha úgy tetszik, "igény szerinti" táplálás érdekében. Hétköznapiasabban szólva a főnővérnek szegeztük a kérdést: mi lenne, ha a meglehetősen kényelmetlen cumisüveg helyett az én lakótársam nemes egyszerűséggel megszoptatná a gyermeket? Természetesen megpróbálhatja, válaszolt némi bizalmatlansággal a nővér, de semmiképp sem akkor, amikor az apukák is bent vannak, mert valószínűleg zavarná őket a látvány.

Itt kell megjegyeznem, hogy - aki régebben olvassa ezt a blogot, talán megerősítheti - mi igazán nem tartozunk a rettenetesen ideologikus, tigrisanya-szerű reformszülők közé, a Mamami oldaltól például feláll a hátamon a szőr, az "igény szerinti táplálás" fedőnevű, első pillantásra rém humánusnak ható, de valójában szülőgyilkos koncepciót annak idején hat hét kegyetlen és folyamatos inszomnia után gyorsan feladtuk, és bizony Tracy Hogg a mi nagyon jó barátnőnk. Mindemellé drága lakótársam annyira prűd, hogy egyszerűen nem képes férfi nőgyógyászhoz menni, de azért erre a "zavarná őket a látvány"-ra mindkettőnkben felborult a borjú. Hogy két hét kényszerű PIC-ezés után azért nem lehet szoptatni, mert a szintén PIC-es apákat, akiket normális esetben teljesen leköt a gyerekük, zavarná a látvány? Uramisten!, rohannának a betegjogi képviselőhöz, az újszülöttosztályon szoptatnak, azonnal tegyen valamit! Persze, biztos elszabadulna a pokol, és előállna az a rettenetes helyzet, hogy esetleg minden mozdítható újszülöttet elkezd szoptatni az anyja, és a kezdő apukák abban a szörnyű szituációban találnák magukat, mint az itt megénekelt efezoszi Artemisz-szentélyben, hogy esetleg mindenünnen női mellek merednének rájuk? Értem én, hogy a megszentelt bankfiókokban az egypontnullás biztonsági őrök a vécébe küldik a szoptató anyákat, nade hogy a magyarországi újszülöttgyógyítás szellemi központjában az apák érzékeny lelkére való tekintettel ne lehessen szoptatni, az azért már megfeküdte a gyomrunkat. Persze azt is érteni vélem, hogy jó pár hete nem lehetett együtt lenni az asszonnyal, és ez még jó pár hétig így is lesz, de a szoptatásban szexuális töltetet tételezni véleményem szerint mindenképp aberráció. ennél az érvnél már azt is jobban elfogadom, hogy esetleg azokat az anyákat zavarja a szoptatás látványa, akik - mivel gyermekük inkubátorban van, esetleg nincs tejük - nem tudnak szoptatni.

Nem kárhoztatom ezért az osztályt. Értem, tökéletesen értem a Módszert, amit egyvalamire találtak és dolgoztak ki: a közvetlen életveszély minél gyorsabb és biztosabb elhárítására. Azt is értem, hogy ez a Módszer rigid, mivel a legrosszabb forgatókönyv elvén alapul. Éppen ezért kell, amint lehet, kijutni a PIC-ről. Ahogy minden kétely és kétség nélkül átadod a haldokló gyermeket nekik, mert nincs más választásod, mint bízni ezekben az emberekben, és ezek az emberek aztán elhivatottságuknál, szakértelmüknél és odaadásuknál fogva maradéktalanul rászolgálnak a bizalmadra... úgy kell aztán mindely kétely és kétség nélkül visszavenni tőlük a gyermeket. Tisztelettel, hálával, de visszavenni, mert van egy pont, ahol véget ér az ő hatalmuk: kegyetlen territóriumukat egyik oldalról a halál, a másik oldalról a szülők határolják, és ha onnan visszahozták, akkor az a gyerek már ide tartozik. Iszonyú nehéz konfliktust vállalni azokkal az emberekkel, akik megmentették a gyermeked életét, talán ez az egyik legnehezebb az egészben, de meg kell tenni.

És még egy adalék, hogy mennyire a nővérek az urak a PIC-en: hosszú napokon keresztül egyetlen orvosból sem sikerült kihúzni egyetlen szót sem arról, hogy mikor fontolják meg egyáltalán, hogy kiengedjék a legifjabb hommelette-et. Aztán az egyik délelőtt az egyik főnővér - mintegy mellékesen - odaszólt a gyermek körül tüsténkedő lakótársamhoz: Anyuka, nem akarja kivinni a gyereket az újszülöttosztályra? Lakótársam a döbbenettől csak valami olyasmit tudott motyogni, hogy: Hát, dehogynem... Két óra múlva másodszülöttünk kint volt.