2008. szeptember 7., vasárnap

Kilencedik havi összefoglaló, 2. rész

Az előző posztban megcsodálhattuk a kezdő szülők páratlan idomítási képességeit. A mostaniban az ifjú hommelette remek mozgáskultúrájáról és elsőrangó kommunikációs készségeiről lesz szó. Örömhír: ilyentájt, hajnali kettőkor kissé már berozsdállt a kezdő apuka elméje, ezért e bejegyzés rendkívül szűkszavú lesz.

Mozgás
Igazán nem akarom fényezni páratlan fejlődéslélektani megérzéseimet, de már egy hónappal ezelőtt félreérthetetlen bizonyossággal megjósoltam, ami aztán be is következett. Jelesül az, hogy drága, izgő-mozgó utódunk, aki korábban képtelen tempót diktált a mozgásfejlődésben, ebből a szempontból kifejezetten megrekedt. Talán a "megrekedt" kifejezés túlzásnak és igaztalannak tűnik, de az tény, hogy a felállásig eljutva igazából nem szaggatja magát szanaszét, hogy a mozgásformák következő szintjére lépjen, azaz lépjen. Mondjuk a kezdő apuka sejtette, hogy ez így lesz, és első felállása után néány nappal már teljesen egyértelművé vált, hogy elképesztő energiáit immár nem a mozgás következő fázisának, a járásnak az elsajátítására fordítja, hanem valami egészen más válik kulcskérdéssé: a kommunikáció.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy imádott omlettként ne mozogna; hajaj, de még mennyire nem jelenti azt! Lényegében egész nap nyüzsög. Négykézláb dübörög keresztül-kasul a lakáson, mindkettőnket követ az összes lehetséges helyre. Ha ketten kétfelé megyünk, rövid mérlegelés után eldönti, hogy melyikőnk végcélja ígérkezik izgalmasabbnak (bizonyos velünk született jellemzők miatt drága lakótásam valahogy sokkal többször megy a fürdőszoba felé, jómagam pedig általában a konyhát veszem célba). Két apró tenyerével lelkesen paskol a parkettán/konyhakövön, miközben térdével jellegzetesen dübörög: azt hiszem, a négykézláb-mászással járó összetéveszthetetlen hanghatások örökre a tudatomba ivódtak.

Mászás közben az összes elképzelhető kiemelkedő tereptárgynál megáll, és dühödt elszántsággal kapaszkodik fel álló helyzetbe. Vannak kifejezetten kedvenc álldogállóhelyei: ezek a lakás azon pontjai, ahol aránylag nagyszámú esemény zajlik, a földtől kb. 50-60 centire van valami vízszintes kapaszkodófelület, és semmi nem zavarja a kilátást. Nos, ilyen az ágyunk, aminek peremébe hosszú percekig képes kapaszkodni, ilyen a fotel (ahonnan ugye a cigarettát...), és sajnos ilyen a konvektor és a sütő is, a fürdőkádról nem is beszélve. Komoly problémát okoz, hogy hogyan szoktassuk le a konvektornál és sütőnél történő álldigállásról, hiszen ezek azok a tárgyak, amik nem elmozdíthatóak, viszont kiszámíthatatlan időközönként tűzforrók lehetnek (a sütő ajtaja ráadásul még ki is billen, az ifjú hommelette meg döbbenten terül el a járólapon).



Nagyon mókás, ahogy a megfelelő helyen feláll, és görcsös kapaszkodással, óvatosan oldalazva tesz néhány bizonytalan lépést. Ezt a lépkedés-dolgot nem is nagyon erőlteti, mintha kihunyt volna belőle a korábban annyiszor megénekelt tűz. Ez persze tökéletesen érthető: helyet változtatni enélkül is képes, méghozzá félelmetes sebességgel. Lassan megközelíti a mi tempónkat, ami annyit jelent, hogy gyanútlanul közlekedve bármikor a talpunk alá kígyózhat egy kisded, hozzásegítve minket a tökéletes hasraesés kivitelezéséhez. Ez például reggelenként, amikor félálomban szervírozom drága lakótársam tejeskávéját, egyáltalán nem olyan szórakoztató.

Ha pedig madártávlatból óhajtja szemlélni az eseményeket, akkor lényegében bármibe kapaszkodva képes felállni. Balszerencséjére a biztonságos leülést jóval később sajátította el. Eleinte egyszerűen fenékre zöttyent, ami pelenkával még egész működőképes stratégia, de amikor leszereljük róla a popópuffert, azaz meztelenül nyomul a lakásban, bizony az első időkben jókorákat nyekkent. Most már óvatosan hátrasandít, a combizmai is megerősödtek annyira, hogy korrekt sumo-pózba vágva magát, finoman visszaereszkedjen a padlóra.

Ha új mozgásformákat nem is sajátít el, a megtanultakat fantasztikus eltökéltséggel finomítja és tökéletesíti. Ha eddig fejlődésének tempója volt meghökkentő, akkor most finom mozgásai azok. És e mozgások funkciója már nem elsősorba a helyváltoztatás, hanem egy sokkal izgalmasabb dolog: a kommunikáció.

Játék, kommunikáció, együttműködés
Csak egyetlen példa: korábban már volt szó arról, hogy milyen rafinált trükköket kell kitalálni, hogy evés közben elszórakoztassuk a kisdedet. Nos, az utóbbi időben már igazából nincs szükség szórakoztatásra (elképesztő tempóban fal fel minden elé kerülő ételszerűt), pontosabban a szórakoztatás új dimenziói nyíltak meg előtte: immár önmagát szórakoztatja. Ennek az egyik legáltalánosabb módja, a lakótársi szakszóval kétkanál-módszernek elkeresztelt eljárás. Egy evőeszköz (a főkanál) apuka kezében: ebben van a kaja. A másik kanál (az alkanál, ugye) a gyermek kezében. A móka a következő: a kezdő apuka nagyra tátja a száját, bízva abban, hogy az ifjú hommelette az utánzás kommunikációs effektusát alkalmazva szintén kitátja a száját, és ilymódon bele lehet csempészni egy adag pürét. És itt jön a kétkanál-módszer lényege: omlettünk ugyanis hamar rájött, hogy édesapját nem csupán a szájtátásban lehet utánozni, hanem a kanálkezelésben is. Megmondom őszintén, az első alkalommal szabályosan lefordultam a székről a röhögéstől, amikor utódom a tőle oly megszokott tenyérbemászó, boldog vigyorral helyezte bele tátott számba a kanalát. Azóta így megy ez: egy kanál papi a gyereknek - egy (üres) kanál az apának. Íme, a kommunikáció és együttműködés szolgálatába állított finom mozgás; megmondom őszintén, most sem értem, hogyan képes egy kilenchónapos csecsemő egy hét alatt elsajátítani egy olyan összetett és kifinomult mozgássort, mint egy kanálnak a másik szájába helyezése.

A másik terület, ahol robbanásszerű fejlődés indult el: a hangképzés. Ami hőn szeretett, nyolc hónapig lényegében tök kuka leányunk az egyik pillanatról a másikra dumálni kezdett. Mondjuk azt még túlzás lenne állítani, hogy tökéletes intonációval szavalná a Nemzeti dalt, de az tény, hogy levetkőzte rettenetes, artikulálatlan, dobhártyarepesztő vijjogását, és határozottan formál bizonyos magán- és mássalhangzókat: ma, pa, mamama, papapa, tatata, nyemnyemnyem. Egy akadémiai székfoglalóhoz persze még kevés, de a kezdő apuka már annak is örül, hogy gyermeke félreérthetetlen beszédszerűséggel képez jellegzetes, artikulált fonémákat.

Markáns változások történtek a megértés terén. Egyértelmű, pozitív reakciókat ad az olyasfajta határozott gesztusokra, mint a tiltás ("nem szabad", "anyáé", "takarodsz a szemetestől, büdös kölke!") vagy a kezében tartott tárgyak elkérése ("kérem szépen", "add ide", "add má' ide, nem érted?!").

A legizgalmasabb dolgok közé tartozik, hogy megért bizonyos konnotatív gesztusokat. Például tisztában van azzal, hogy a kinyújtott mutatóujj nem kinyújtott mutatóujjat jelent, hanem egy tárgyat, amire az ujj irányul.

A két kéz irányítása majdnem teljesen szétvált. Persze még sokszor előfordul, hogy egyszerre lengeti mindkét karját (ilyenkor kísértetiesen emlékeztet hathónapos önmagára), de játékai nagy részét egy kézzel fogja meg, két kezében két játékot tart, ezeket felváltva pisztergálja. Ebben az időszakban derült ki számomra, hogy milyen fontos a mászás: ennek segítségével sajátítja el a két kéz külön használatát. Ahogy felváltva egyszer az egyik, majd a másik karját helyezi előre, ahogy az egyikkel hirtelen nagyobb erőt kifejtve, a másikkal csupán egyensúlyozva irányt változtat, ahogy az egyik kezébe játékot hurcibálva féloldalasan vonszolja magát, ahogy tempót vált, megfordul, felül, lenyűgözve nézem, ahogy napról-napra egyre magabiztosabban és kifinomultabban használja kezeit. A mászás azonban nem csupán a kézügyesség (a kissé hülye "kézügyesség" kifejezés itt természetesen az idegrendszer által irányított tudatos motoros tevékenységet értem) fejlesztésére szolgál, hanem a ritmusérzék (azaz a rövid időközönként ismétlődő azonos mozdulatokból álló motoros tevékenység) kialakítására is.



És végül a legfontosabb kommunikációs tevékenység: az akaratérvényesítés. Természetesen erre is a mozgást használja. Számtalanszor előfordul, hogy a lábunkat használja felállásra - ennek a mozdulatsornak azonban minden esetben az a vége, hogy két kezét magasba emelve és felénk nyújtva félreérthetetlen követeléssel áll elő: azonnal vegyük fel és szorítsuk magunkhoz.



Nagyon erősen igényli a testi kontaktust, és ezt az igényt egyrészt a biztonságérzet, másrészt a kiváncsiság teremti meg. Töretlen lelkesedéssel fedezi fel a testünket, nyúlkál a szánkba, birizgálja az anyajegyeinket, vizsgálgatja a köldökünket, hajtogatja az ujjainkat, és persze az örök szerelem: a szemüveg. És az új, de annál félreérthetetlenebbül jelentkező akaratérvényesítési elem: az arckifejezés. Bájos, kicsi omlettkénk végképp odavan: kaptunk helyette egy nehéz természetű, akaratos, fintorgó és zsémbelő némbert, aki többek között ilyen mimikával hozza tudomásunkra nemtetszését...





...és mérhetetlen gyanakvását:



Na, ha már ennyi illusztrációt pakoltam ide, akkor jöjjön a bizonyíték, hogy tud ő nagyon bájos is lenni. A kezdő apuka például teljesne elolvad, amikor gyermeke szintén frissen elsajátított arckifejezésével, komoly, elgondolkodó entellektüelként pózol a kamerának.



További izgalmas havi összefoglalók emitt.

3 megjegyzés:

  1. Az allasbol leereszkedesre a szumo-s analogia hihetetlenul talalo, sajnos ezen tul nem fogok tudni ugy gyermekem fenekre ereszkedeset nezni, hogy ez ne jusson eszembe.

    VálaszTörlés
  2. másik lakótárs2008. szeptember 8. 10:36

    A mozgást kicsit máshogy látom. Nekem úgy tűnik, folyamatosan új dolgokat csinál, csak épp nem azt, amire számítanánk, az önálló lépegetést. Megpróbál felmászni mindenre (a napokban már sikerült is neki, de ez már a 10. hónap), átfog és átlép egyik kapaszkodótól a másikig, ha fél méteren belül vannak egymástól, zenére táncol (jobbra balra ringatja a fejét illetve rázza magát), próbál négykézláb mászni (térdek nélkül). Az oldalazó lépegetés stabilan és gyorsan megy, ha van cél, elérni valamit - pl. ha kiteszünk pár vonzó játékot az ágy szélére.

    VálaszTörlés
  3. Igen, a felmászásról azért nem írtam, mert ez már a 10. hónapra esik. A táncolást meg még nem sikerült megfejtenem, bár folyamatosan agyalok azon, hogy ennek mi a belső mechanizmusa.

    VálaszTörlés