Stagnáló gazdaság, rohamosan fejlődő hommelette. Körülbelül így lehet leírni a viszonyokat 2008 nyárutójának Magyarországán. A kezdő apuka figyelme immár teljesen elfordult a közélettől (hacsak a lakógyűlések intenzív látogatását nem nevezzük közéleti részvételnek), napilapot jóformán csak azért vásárol, hogy legyen mire hámozni az omlettkének felkínált nagyszámú gyümölcsneműt. A Kócos, a Lárifári meg az Osztjónapot járják csak végtelen danse macabre-jukat az előrehozott választások meg a "szakértői kormány" körül, Kína nyerjen csak félszáz aranyérmet egy ritkán megrendezett sporteseményen (én már tavaly ilyenkor megmondtam, bár tény, hogy jócskán alulbecsültem a produkciót), az az igazság, hogy a gyerekszoba parkettáján jóval nagyobb jelentőségű dolgok zajlanak. Hogy mik is?
Napi rutin
Bármilyen hihetetlen és elképesztő, drága lakótársam megfeszített munkájának köszönhetően emberhez méltó, időnként a kiszámíthatóság illúzióját keltő életet kezd élni kis családunk. A gyermek korábban meglehetősen hektikus ritmikája visszaszorulóban van, bár egy szinte hétről hétre életmódot váltó, feszített tempóban fejlődő csecsemő esetében elég nehéz rutinról beszélni. A hetedik-nyolcadik hónapra végre sikerült életténnyé változtatni azt a korábbi felismerést, hogy a napi rutin nevű gótikus szerkezetet néhány stabil pillér fölé kell falazni. Ilyen stabil pillérek: 1) az esti fürdetés-szoptatás-lefekvés rituáléja; 2) a napi etetések megbízható rendje.
Már a születése utáni első napokban kialakítottuk, hogy nagyjából azonos időben, este háromnegyed hét és fél nyolc között kezdődjön a fürdetés (tipikus szülői időszemlélet, az hommelette előtti időszámításban az este olyan fél tizenegy körül kezdődött). A Szent Utód nyolc és fél kilenc között helyeztetett fenséges ágyába, és... és ezzel véget is ért a rutin. Hónapokon keresztül kénye-kedve-igénye szerint ébredt fel éjszakánként és kergette őrületbe szüleit, akik csak két ismert trieszti doppingszergyártó, az Illy és a Hausbrandt szupportjával élték túl a kritikus időszakot. Aztán pár hónappal ezelőtt oly drámaira fordult a helyzet, hogy sutba vágva minden parentális-humanitárius megfontolást, brutális beavatkozás mellett döntöttünk. Pontosabban: brutális be-nem-avatkozás mellett. Két hónappal ezelőtt, egy holdfényes éjszakán, amikor gyermekünk menetrendszerűen felsírt hajnali kettőkor (hát igen, akiknek a hét óra az este, azoknak a két óra a hajnal, délelőtt tizenegyre meg már vége is a napnak), kegyetlen közönnyel nem vettük ki az ágyából, nem szoptattuk meg, nem ringattuk el. A kezdő apuka, heroikusan bevállalva az első éjszaka küzdelmeit, két és fél órát dúdolt és susogott a gyermeknek, mire elaludt. A második éjszaka már csak másfél órát tartott a küzdelem, a harmadikon körülbelül tíz percet. És láss csodát: azóta az ifjú hommelette békésen végigalussza az éjszakákat.
Az egészben igazából nem az a fantasztikus, hogy nem ébred fel. Gyakran, két-háromnaponta megesik, hogy felsír, de nagyon ritkán történik meg az, hogy nem tudja magát visszaaltatni. Ilyenkor szánakozva hallgatjuk, ahogy mormog és mantrázik magában, de bemenve a szobájába, szinte pillanatok alatt le lehet nyugtatni. Úgyhogy azóta csodás világ köszöntött ránk: reggel vidám és kipihent szülők üdvözlik a vidám és kipihent utódot, ellenszenvesen giccses élőképekbe rendeződve a fene nagy boldogságban.
Ami a napközbeni alvásokat illeti: itt azért van egy kis felfordulás. Az ideális a tíztől délig, illetve a kettőtől-háromtól négyig-ötig történő alvás lenne, ez azonban a legritkábban van így. Előfordul, hogy a délelőtt mormotikus utód csont nélkül végigalszik három órát, hogy aztán magától értetődő természetességgel hagyja ki a délutáni szunyát. Ennek következtében persze az esti fürdetésre már elképesztően fáradt, nyűgös és hisztérikus. Annyi bizonyos, hogy mindketten, de különösen az édesanyja, kifinomult képességet fejlesztettünk ki magunkban: nagyszerű ritmusérzékkel és tévedhetetlen emberismerettel másodpercre pontosan fel tudjuk becsülni, hogy mikor kell az ifjút ágyba dugni. Jellegzetes tünetegyüttes kíséri az alvásigényt: enyhe, de észrevehető bandzsítás, finom szem- és füldörgölés, apró nyuszogások. Ha a gondos szülő eltalálja a pillanatot, akkor szinte azonnal elalszik. Ha rosszul becsüljük fel a dolgokat, túl korán vagy túl későn kerül ágyba, akkor simán lőttek a délelőtti-délutáni alvásnak. A végeredmény: egy, a veleszületett akaratos természeténél is elviselhetetlenebb, hiszteroid csecsemő, az átlagosnál nagyobb rombolási és önpusztítási kedvvel.
Az etetésről: az ifjú hommelette kilencedik hónapja a napi háromszori szoptatás jegyében telt. Az első a hajnali, fél öt-öt körül, drága lakótársam legnagyobb örömére. A második a délelőtti "tízórai" fedőnéven futó (egyébként kilenc körül esedékes) aktust követi - a tízórai egyébként mindenféle nagy, kerek, édes és hazafias gyümölcsök pépesített, túróval, kukoricapehellyel tuningolt verziója. Egy óra körül következik az ebéd, aminek gerincét (képzavar!) érzéssel megpárolt pofás zöldségek adják (részletek a nagy hozzátáplálás-posztkomplexumban). Majd öt óra körül az uzsonna, ami szintén gyümölcsökből, és újításként némi rizspépből áll. A harmadik szoptatásra pedig az esti fürdés után kerül sor, ennek a tápláláson túl az a funkciója, hogy az egész napos dübörgéstől, károkozástól, esti masszírozástól, pancsolástól kifacsart, eddigre már javában toporzékoló omlettkét valamilyen módon nyugalmas álomba bódítsa.
Nos, nagyjából ezekre a pillérekre épül a kis hommelette egy napja. A tartóelemek által megtámasztott szerkezet: a játék, a lényegében folyamatos pörgés, az állandósuló visszadumálás részletezése pedig a következő posztra marad.
További izgalmas havi összefoglalók emitt.
Imádom a 9. havi összefoglaló mindkét részét, a kedvenc mondatom:
VálaszTörlésÚgyhogy azóta csodás világ köszöntött ránk: reggel vidám és kipihent szülők üdvözlik a vidám és kipihent utódot, ellenszenvesen giccses élőképekbe rendeződve a fene nagy boldogságban.