"A háború ellen azt lehet felhozni, hogy a győztest butává teszi s a legyőzöttet gonosz, indulatúvá. A háború mellett: mindkettőben épen a nevezett hatásokat barbarizálja s ezzel természetesebbé teszi." Eztet mondja a kitűnő Friedrich Nietzsche az Emberi, túlságosan is emberi című művében. Habár a kezdő apuka nehezen tud elképzelni Nietzschénél idegesítőbb gondolkodót, és majdani nevelési elvei között főhelyen szerepel az ifjú hommelette óva intése a nevezett germán munkásságának tanulmányozásától, ez az idézet kivételesen találó. Különösen ha a "háború" szót "gyermekkórházra", a "győztes" szót "egészségügyi személyzetre", a "legyőzőttet" pedig "páciensre" vagy "a páciens gondviselőjére" módosítjuk. Mert bizony, egy magyarországi gyerekkórház viszonyai kíméletlenül barbarizálnak, és legalább annyira anakronisztikusak, mint a fent említett filozófus gondolatmenetei. Tényleg, ez az egész gyerekkórházasdi pontosan olyan, mintha a TV2 felkérné Ionescot, hogy írjon magas nézettségű sitcomot az Im-ígyen szóla Zarathustrából.
Két nap a Madarász utcai Gyermekkórházban, a korábban már részletezett okok miatt - ez még minden különösebb komplikáció nélkül is felőrli a kezdőszülői idegeket. Főleg azután, hogy már a bevezető vizsgálatok-konzultációk is meglehetős hercehurcával jártak. Nehezen értelmezhető például, hogy miért vagyunk berendelve aneszteziológiai konzultációra a műtét előtti napon reggel kilencre, amikor reggel kilenckor az összes altatóorvos természetesen a műtőkben tartózkodik, és csak 13-14 óra között van konzultáció. Négy órát várni egy ajzott kisdeddel egy közepesen meghitt rendelőintézeti-kórházi folyosón nem éppen megnyugtató, hazamenni viszont nem sok értelme van, a környéken való sétát meg nem érdemes megkockáztatni, hiszen a Váci út kétszer négy sávja éppen innen felel a harcba induló Vörös Csepelnek.
Apró műhelytitok, hogy az ifjú hommelette-et, drága lakótársammal egyetemben már a műtét előtti napon felvették a páciensi állományba, de úgymond hazaengedték őket. Sokatmondó kis adalék a honi kórházműködtetés abszurd trükkjeihez. Végsősoron mindenki jól jár: anyuka otthon alhat a gyermekkel, valaki másnak van helye a kórházban, viszont mindkettőt el lehet számolni a TB-finanszírozásban. Ilyesfajta mókákra pedig szükség van, hiszen - mint legnagyob döbbenetemre megtudtam - egy gyermekkórházi ágy finanszírozása negyedével alacsonyabb, mint a felnőtteket kezelő kórházakban. Logikus nem? Kis test - kis pénz; nagy test - nagy pénz. További racionalizálásként simán bevezetném, hogy a kórházfinanszírozás kilóra menjen: a becsekkoláskor mázsálják a beteget és az élősúlynak megfelelő összeget kapja meg később a kórház.
A hazaengedős trükk egyetlen hátulütője, ha az "illegális" otthontartózkodás során esetleg baleset éri a kisdedet. Erre a lehetőségre már emlékezetes nikotinfogyasztós kalandunk során is felhívták a figyelmünket. Szigorúan a lekünkre kötötték, hogy ilyen esetben semmiképp se vigyük máshova a gyereket, mert a rendszer előbb vagy utóbb kidobná, hogy ellentmondás van az adatokban - és akkor bizony ugrik a gondos munkával megkaparintott egyéjszakányi ágypénz.
A szerda reggeli beérkezés igazán gyászosra sikerült. A csata még el sem kezdődött, de mi már vert sereg benyomását keltettük. Ifjú omlettünk reggel nyolcra volt berendelve, hajnali ötkor ehetett-ihatott utoljára. Mire beértünk, már újra éhes volt természetesen. A fent említett beutalási trükk miatt elsunnyogtunk a felvételi pult előtt, mintha el sem mentünk volna. A nővér még tett egy erőtlen kísérletet arra, hogy tízhónapos, szoptatós omlettünket elszállásolja egy tiranai hadikórház és a szegedi Csillag nagyszerű ötvözetét mutató agyonzsúfolt kórteremben. Láttam már pár kórházat, de a Madarász utcai sebészet négy, keresztformán egymásra nyíló, hatalmas megfigyelőablakos kórterménél nyomasztóbbal eddig kevés helyen találkoztam. Értem én, hogy jó az, ha a nővér egy pillantással átlátja a randalírozó kisdedek ágyait, de a gyerekek (különösen a beteg gyerekek!) számára oly fontos meghittségnek, intimitásnak nyoma sincs, a plafonról ver le az a rettenetes neonfény, az ágyak közé szinte beférni sem lehet, és ha valaki elköhinti magát az egyik kórterem sarkában, a másikban is felébred mindenki. Persze jól kidolgozott pszichológiai hadviselés is lehet mindez: másfél óra múltán a gyerekek már annyira gyűlölik az egészet, hogy inkább gyorsan meggyógyulnak, csak hadd jussanak ki innen.
Aztán szerencsére a nővér is belátta, hogy egy anyatejes gyereket nem nagyon lehet magára hagyni éjszakára, úgyhogy kisebb civódás után kiutalt nekünk egy "baba-mama szobát". A kezdő apuka bele sem mer gondolni, hogy mi lesz akkor, ha az ifjú hommelette lejön az anyatejről, és esetleg kórházba kell vele menni. Jelen pillanatban el sem tudom képzeni, hogy este egyszerűen otthagyjuk, aztán majd reggel meglátogatjuk.
Ekkor már csak egy dologgal húzták az idegeinket: a műtét kezdetének csúszásával. Már fél tizenegyre járt, mi nyolc óta ott lúzerkedtünk, az apró, ám annál falánkabb omlettke ismétlődő hisztériás rohamait egyre nagyszabásúbb és kínosabb, egy kórházfolyosóhoz egyáltalán nem illő mutatványokkal lehetett csak kordában tartani. Közben végigsöpört rajtunk a szokásos reggeli vizit, aztán csak vártunk, csak vártunk, csak vártunk... Ez a várakozás remekül példázza azt az abszurditást, ami a magyar egészségügynek a beteghez való viszonyát jellemzi: ha megkérdeztünk valakit, mondjuk az osztályosnővért, leplezetlen igerültséggel hajtott el. Senkinek eszébe nem jutott volna informálni minket, hogy mégis, mikor kezdődik a műtét, mire készüljünk, meddig kell ébren tartanunk az egyre fáradtabb, éhesebb, szomjasabb és nyűgösebb utódot. Az egyre dühödtebb apuka már-már a betegjogi képviselő meglátogatásán gondolkodott, amikor megjelent egy ragyogó mosolyú műtőssegéd, elképesztően gyengéd mozdulattal átvette a gyermeket, mondott néhány biztató szót, és eltűnt a műtő ajtaja mögött.
Hát igen, ez az abszurd az egészben: a lekoszlott, toldozott-foldozott, teljesen ember- és gyerekellenesen kialakított épületben kedves, szakmájához nagyszerűen értő (ez kiderült a későbbiekben) szakszemélyzet végzi a dolgát. Miután utódunkat kiragadták kezünkből, volt módom elgondolkodni azon, hogy mennyire frusztráló lehet egy ilyen rettenetes helyre bejárni dolgozni: az ütött-kopott bútorok, a leszakadt poszterek, az összezsúfolt ágyak e Lars von Trier-i birodalmába. És persze mennyire frusztráló lehet, hogy alapvetően halál ideges, bizonytalan és ingerült szülőkkel kell nap mint nap közelharot vívni, akik pedig csupán azért idegesek, bizonytalanok és ingerültek, mert az égvilágon semmiről sem tájékoztatják őket, legkevésbé az olyan apróságokról, mint gyermekük műtétjének várható időpontja.
Ifjú omlettkénket háromnegyed óra múlva kaptuk vissza. Kóválygott, a feje le-lecsuklott, szemhéja hol kinyílt, hol lezáródott. Azonnal elterült a rácsos ágy mélyén, és oly reménytelenül szánandó benyomást keltett, hogy az ilyen szentimentális szituációkra köztudottan érzéketlen kezdő apuka is elmorzsolt pár könnycseppet.
Mély álmából húsz-harminc perc után ébredt fel, olyan elementáris energiabombával, amit jómagam is alig tudtam követni, pedig már meglehetősen hozzászoktam a kis omlettke viharos akcióihoz. Az egyik pillanatban még mozdulatlanul aludt, a következőben már az ágyrácsba kapaszkodva álldogállt, és szemmel láthatóan minden erejével azon volt, hogy bal kézfejéből kitépje az infúzió branüljét. Újabb húsz perc múlva már egyszerűen pontosan olyan volt a gyermek, mint az altatás előtt. Ha jól emlékszem - és bizonyosan jól emlékszem -, sosem láttam még tízhónapos csecsemőt kijönni a teljes intravénás anesztéziából, de ez pont olyan gyors volt, mint amikor egy alagútból kiautózik az ember valamely északolasz autópályán.
És megint a szokásos információhiány: ott ülni a gyerek mellett, órahosszat, fogalmad sincs, hogy mit kéne tenned, mikor adhatsz neki inni, enni, mikor lehet megszoptatni, csak vizet adhatsz-e vagy almalevet is, mennyi idő, amíg lecsöpög a sóoldat, milyen pózban kell tartani és így tovább. Csak nagy nehezen sikerült az osztályos nővérből és egy arra bóklászó orvosból kiszedni némi támpontot.
A hatágyas baba-mama kórteremben eltöltött drámai éjszakát nem ecsetelem, esetleg megteszi egy kommentben drága lakótársam, elvégre mégiscsak ő volt az elszenvedője. Másnap a megszokott forgószélszerű nagyvizit (nyolc orvos ront be a szobába, elsöpörnek az ágyon békésen üldögélő, mélyen megdöbbent hommelette előtt, és mind a nyolc azt mormogja: "mehet haza... mehet haza..."), aminek következtében nem is vártunk sokat, hanem a sebészdoktor által kikupálva pánikszerűen hazamenekültünk.
Hát, így esett, hogy kedves kis omlettkénk egy - remélhetőleg - perfekt kivitelezésű plasztikai műtét következtében megszabadult fejlődési rendellenességétől, a fura, betokozódott porctól a nyakán, amit a kezdő apuka már annyira megszokott, hogy valósággal szexepilnek tartotta. Persze aggódni még van miért, egyrészt a szövettani eredmények csak jó egy hónap múlva lesznek meg, másrészt ifjú utódunk összeszedett egy nagyszerű hányós-fosós betegséget, úgyhogy azóta viaszszínű arccal üldögél, nem hajlandó enni, és komoran mered maga elé.
bakker, ilyenkor elhatározom, hogy búra alatt fogom tartani az ikreket, vagy beiratkozom az orvosira, megszerzem az összes szakvizsgát, és csak én nyúlhatok hozzájuk.
VálaszTörlésA hozzányúlással semmi gond nincs, remek szakemberek vannak ott. Na de a körülmények!
VálaszTörlés